Már jóval több, mint fél éve sarkunkban az új koronavírus által okozott világjárvány, távoli hírek, majd közeli tapasztalatok éltették a huszonegyedik század elejének egész emberiségre kiható válságát, ennek ellenére még sokan vannak közülünk is, akik legyintenek, mondván: nem kell komolyan venni. Jelen írás egy tapasztalat rövid összegzése. Személyes, így aligha lehet általános, és korántsem tud a betegség szakszerű megközelítése lenni. Csupán egy látlelet arról, miképpen éli, élheti meg beteg és ápoló a sepsiszentgyörgyi megyei kórház fertőzőosztályán berendezett zárt COVID-részlegen a vírus fogságát.
Talán találóbb lenne, ha a címet ekképpen választottam volna meg: Élet a vírus árnyékában. Ám, aki végigélt egy fertőzést a kezdeti tünetekkel, súlyosbodó állapotban, majd kórházi kezelésre is szorult, annak igazi fogság ez, mint ahogy az őt ellátó személyzetnek, orvosoknak, asszisztenseknek, ápolóknak, kisegítő személyzetnek is. Elöljáróban még csak annyit, a riport teljes mértékben saját tapasztalaton alapszik, ráadásul feleségemmel együtt élhettük át a folyamat minden állomását otthon, majd a sepsiszentgyörgyi Covid-osztályon.
A kezdet
A tünetekről immár úton-útfélen olvasni. Nálunk is, két nap különbséggel ugyan, de jelentkezett a szokásos őszi influenza majd minden ismérve: hőemelkedés, majd láz, izomfájás, száraz köhögés, levertség, általános rosszullét, étvágytalanság, hasmenés – orrfolyás ellenben nem volt. Értesítettük a családorvost, dr. Tusa-Ilyés Kingát, aki javasolta, kérjünk tesztelést a megyei közegészségügyi igazgatóságtól, és megadta a telefonos elérhetőségeket. Még aznap levették a mintát, másnap reggel értesítettek a pozitív eredményről.
A mindenre kiterjedő telefonos felmérés után választhattunk: maradunk otthon, vagy állapotunktól függően kórházi kezelést igénylünk. A családorvossal továbbra is konzultáltunk, és mert állapotunk nem javult, hétfő reggel, tehát az első tünetektől számított hatodik napon, javaslatára vizsgálatra jelentkeztünk.
Értesítettük a közegészségügyi igazgatóságot, amely intézkedett, rövid idén belül teljes védőruhában érkezett lakásunkra a mentőosztag, és az új, alig néhány nappal azelőtt a megyei kórház udvarán átadott, úgynevezett moduláris sürgősségre szállítottak. Itt szigorú szabályok közepette vizsgáltak, vért vettek, a röntgenosztályon tüdőátvilágításon estünk át, és mintegy 4-5 óra múlva a sürgősségi orvos közölte: nyomokban tüdőgyulladás, gyulladásra utaló vérértékek, vagyis további szakorvosi vizsgálatra, felügyeletre és kezelésre van szükség. De, ha nem igényeljük, választhatjuk az otthoni elszigetelést, ám a szükséges szakfelügyelet és -kezelés otthon – értelemszerűen – nem biztosítható.
Kórházban
Bármennyire is ódzkodik az ember a kórháztól, egy zárt fertőző osztálytól pedig még inkább – főként, mert annyi negatív hírt lehet itt-ott olvasni –, aligha volt más választásunk. Szerencsére, a legszükségesebbek (pizsama, törölköző, evőeszköz, pohár, egészségügyi papír stb.) már a táskánkban voltak, így szintén szigorú, de immár gyalogos kíséret mellett befogadtattunk a szigorúan zárt osztállyá alakított Covid-részleg harmadik emeletére.
Kétágyas szoba, fürdőszobával, teljes elszigetelésben, még a folyosóra sem szabadott kimenni. Egyébként kiválónak mondhatóak a körülmények, ami hihetetlenül sokat segít abban, hogy a betegség, a gyógyszerezés következményei, na meg a bezártság elviselhető legyen.
Talpig fehérben
Első látásra, a tetőtől talpig fehér műanyag védőruhába öltözött kórházi alkalmazottak látványa furcsa, már-már ijesztő volt, mintha valami űrlények költöztek volna a kórterembe. Ám hamar rá kellett jönnünk: ez itt a minimális védekezés, de korántsem zárja ki a fertőződés lehetőségét. Az itt dolgozók családjai is folyamatos veszélynek vannak kitéve, az óvintézkedések betartása nem lehet kérdés.
S bizony, ha a fertőzött betegek fogságban vannak, akkor a kórházi személyzet – ha másképpen is – de legalább olyan fogságnak élheti meg azt az állapotot, amiben dolgozni adatott számára. Bárki kipróbálhatja ezt: öltözzön tetőtől talpig nejlonzacskóba, orrát-száját takarja el maszkkal, szemére tegyen védőszemüveget, illetve fejre csatolható plexi arcvédőt, kezére húzzon gumikesztyűt, és végezzen egy óra házi munkát...
Nos, orvostól a kiszolgáló személyzetig mindenki ilyen körülmények között dolgozik, van, aki más osztályról önként vállalta a feladatot, s bizony csak akkor hallottunk némi panaszt, ha érdeklődtünk. Pedig nem könnyű olykor dupla védőkesztyűben kitapintani a vénát és pontosan szúrni, elhelyezni a kanült, adagolni a gyógyszert, de takarítani sem egyszerű, ha az emberről folyton dől az izzadság. S a sztetoszkóp, az egyéb orvosi műszerek használata sem egyszerű feladat, minden rövid idő alatt párásodik, a szemüvegesek pedig még jobban szenvednek. De itt már rutinszerű mindez, az új körülményekhez való alkalmazkodás már-már bámulatos.
A védőruhák egyébként egyszer használatosak, a betegekkel való érintkezés szüneteiben egy, az osztálytól elzárt részen lehet talán percekre felszusszanni szorításukból, netán lecserélni a csuromvizes köpenyt, fehérneműt. Az osztály folyosóin ugyanis csak az éppen szolgálatot teljesítők tartózkodnak, nekik bármilyen beavatkozás esetén egy műszak alatt több alkalommal is mindig új védőruhába kell újra és újra beöltözniük. A kapcsolat telefonon biztosított beteg és ápoló között. Az elhasznált védőruhák fertőtlenítése is megoldott, így arról vírus – elméletileg – aligha juthat ki az osztályról.
A kezelés
Dr. Császár Katalin Réka fertőző szakorvos páciensei lettünk. Hamar kiderült, amit addig is tudtunk: a koronavírusra nincs gyógyszer. Arra az új protokoll szerint egy malária ellen használatos készítményt ajánlanak, mellékhatásai talán nem annyira erősek, mint a tavaszi protokoll szerint használt, elhíresült sárga piruláé. Nyilván májvédővel együtt adagolják, és egyéb mellékhatásai is vannak, szívritmuszavarban szenvedőknek például aligha ajánlott. A fontosabb viszont a gyulladás csökkentése, na meg a felülfertőzés elkerülése, vagyis erős gyulladáscsökkentő és antibiotikum adagolása. Na meg – ha szükséges – a száraz köhögés megszüntetését eredményező készítmény.
A koronavírus tüdőre gyakorolt káros hatásának csökkentésére és persze a megelőzősre – tudtuk meg Császár doktornőtől – jó eredményekkel használják a D-vitamin és a Zinc megfelelő mennyiségű adagolását és természetesen nagy adagban a C-vitamint. Esetenként persze – az állapot alakulásától függően – egyéb fájdalomcsillapító vagy korrekciós gyógyszer is felkerül az „étlapra”. Na meg a sok folyadék. (Ez utóbbit egyébként kintről kell beszerezni, de a kapusházban kialakított „csomagszolgálat”, na meg a hozzátartozók segítségével megoldható.)
De fontos megjegyezni, bármilyen kezelés csak kizárólag orvosi felügyelet mellett lehetséges, és szigorúan egyénre szabott. A jó szervezés, a betegek iránti empátia segít a gyógyulásban, ebből Császár doktornő és csapata derekasan kiveszi a részét, de fontos, hogy a páciens is együttműködő legyen.
Komolyan kell venni
Nem kétséges, az új koronavírus-fertőzés sem egészségügyi hatásában, sem (lehetséges) következményeit tekintve, de társadalmi és ellátásrendszeri szempontból sem játék. Még a vírustagadóknak sem kívánjuk, hogy belekóstoljanak a fertőzés minden nyavalyájába. Persze az is lehet, hogy tünetmentesen átvészelik az egészet, ami még egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem fertőzhetnek meg sokakat, akik a maguk módján megszenvedik a bajt. Nevezzük nevén: butaságból fakadó felelőtlenség ez a hozzáállás, az összes létező összeesküvés-elmélettel együtt...
Aligha kétséges: az orvostudomány tanácstalanul állt az új vírus megjelenésével szemben. Még akkor is, ha egyes vélemények szerint számítottak valamikori berobbanására. A kezdeti szakaszban talán nem is volt más választás, mint tüzet oltani. Vagyis régóta nem tapasztalt, drasztikus óvintézkedéseket – kijárási tilalom, munkahelyek bezárása stb. – kellet bevezetni, s mert világfaluban, egy globális rendszerben élünk: világszerte. Elsősorban a gondosan kiépített és működtetett ellátási rendszer védelme volt a cél, hiszen ha százezrek fertőződnek meg egyszerre, ellátásuk lehetetlenné válik (akárcsak egy árhullám esetében – hogy egy egyszerű hasonlattal éljünk –, a pusztítás mértékét tekintve nem a víz mennyisége a döntő, hanem az, hogy milyen rövid idő alatt zúdul le a hegyoldalon). Elvégre nem lehet alkalmazni a pestisjárványok idején megismert módszert: települést katonasággal körülzárni, menekülőket lekaszabolni, bent maradottak pedig vagy túlélik, vagy nem. A járvány terjedését – regionálisan persze különböző módon – mint tudjuk, sikerült részben megfékezni, a kezdeti berobbanás alább hagyott, lassan és nem teljesen vissza lehetett térni a normális élethez nálunk fele is. Ám a vírus közöttünk maradt.
Együtt élni a vírussal
Ma már, több mint fél évvel a megjelenése után sokkal többet tudnak a szakemberek. Megfékezni azonban nem, csak lassítani lehet terjedését. Az ellátórendszerek fokozatosan dolgozzák ki a kezelési és szervezési protokollokat, szakorvosoktól menedzserekig, szakpolitikusoktól a közegészségügyért felelősökig, operatív törzsek, külön erre a célra szervezett szakcsoportok, na meg virológusok, gyógyszerelőállítók, tudósok és ki tudja, hány szakértő egész sora keresi – több, vagy kevesebb sikerrel – a vírussal való együttélésünk módozatait. S ebben nekünk is, már fertőzötteknek, vagy éppen még nem fertőzötteknek –, hiszen sokak szerint idő kérdése, hogy befészkeli-e magát szervezetünkbe – bizony nagy a felelősségünk.
Hiszen egészségügyi rendszer kapacitása ide vagy oda, a vírus, a lehetséges szövődmények kockázata ma már korántsem csupán az idős, krónikus betegségekben szenvedő korosztályt érinti. Elsősorban persze továbbra is ők a legveszélyeztetettebbek, ám közvetlen környezetünkben is, nevezetesen a sepsiszentgyörgyi kórházban nem egy életerős középkorú, sőt fiatal került válságos állapotba, szorult oxigénkezelésre, ha nem is lélegeztető gépre. A szövődményekkel pedig még ezután szembesülünk majd.
Vírus után
Bizonyára lesz „vírus utáni” világ is, amikor ez a kórokozó, többi „társához” hasonlóan a futottak még kategóriába kerül, káros hatása – főként hihetetlen és kiszámíthatatlan terjedése okán – egészségügyi következményeiben is ismertté válik. És talán kezelhetővé, megelőzhetővé.
De addig is nem lehet más választásunk, mint betartani az óvintézkedéseket, bizalommal lenni azok iránt, akik az egészségünket megóvják, vagy éppen vissza kívánják állítani. A bajt így sem tudjuk teljes mértékben kizárni, a kór terjedésének szeszélyessége kétségtelen, de azzal is sokat segítünk, ha nem ma, hanem holnapután betegszünk meg.
Mert a vírus életünk szerves része immár, árnyéka előreláthatóan még sokáig ránk vetül.
Ferencz Csaba / Háromszék