Lészped egy újkeletű székelyes csángó település, kezdődik nagyon sok néprajzi bemutatás, de földrajzilag elfoglalt stratégiai területe, valamit a településszerkezete arról tanúskodik, hogy itt bizony már a siculicidium (1764) előtt is létezett magyar közösség.
Itt is őrölnek az asszimiláció malmai, csendes bürokrácia számolja el mai napig a katolikus közösség felét egy képzelt faluba, az infrastruktúrális fejlesztések következetesen késnek, de erről az amúgy Moldva szintjén igencsak jómódú (magyar, és nemcsak) állampolgárok nem igazán vesznek tudomást. A többségében katolikus közösségben a korszerű igényeknek megfelelően, a messzi Itáliában szerzett szakértelemmel építkeznek.
Na, ebben a faluban működik évek óta a magyar oktatás vonalán, a román tannyelvű állami iskolával összefonódva, egy olyan egyedi „grădinița-bölcsőde-óvoda” program, hogy annak még az igazságos Mátyást királyt követő Áder János köztársasági elnök is csodájára jár díszes kíséretével. De most nem erről, nem a moldvai magyar oktatásról fognak olvasni!
A péntek esti eligazításra minden szülő megjelenik a helyi román tannyelvű óvoda udvarán. Amolyan meghitt szülői értekezlet a szabadban, susogó árnyékban, leszentülő napsugarakban fürdőzve, de leginkább lelkileg megnyugodva, hogy hétfőtől otthon is eluralkodhat újra a fengshuj. Egyesek alig bírják türtőztetni magukat, mások bizony már dörzsölik is enyhe kárörömmel a tenyerüket. A direktor néni igazából rövid, konkrét szabályokat ismertet, de ezeket példabeszédekkel ötvözve hosszúra nyúlik a ceremónia.
Szombaton igazából csendesség van a faluban, a közösségben. Meglehet, hiszen közben Bákóban a bevásárlóközpontok kiapadnak. Hát a pénteken ismertetett távolságtartási, nefogdmegamásét, nemenjközel szabályokból kiindulva… De felnőttek esetében természetesen nem ugyanazok a pandémia diktálta régulák érvényesek, mint ami a kiscsopisokra vonatkozik.
Vasárnap már a nagymisére harangoznak, amikor becsöppennek az aznapi első, de igazából utolsónak szánt igazgatói értesítések. Megelevenednek az okostelefonok, reakciók, válaszok, 45 olvasatlan üzenet, a lényeget teljesen jól álcázó olvasatlan üzenetek halmaza gyúródik be a telefonba másodpercenkénti bippszóval. Estig tart a kálvária.
És elérkezik a nagy nap. Az iskola utcájába autóval behajtani kész bravúr, nem alakul ki a megszokott körforgalom, mindenki valamiért ott ragad. Az autók között pedig szinte földbegyökerezett szülők, tömegesen. Ez már búcsús hangulat, habár a levegőben nem a nagymise lelki békéje honol, valami nyomasztóbb érzés. Még a kórházi látogatásnál is rosszabb, és akkor beugrik, hol szoktam hasonlót látni Bákó külvárosában, magas kerítések közelében. Elhessegtetem a gondolatot, hiszen megpillantom, hogy ott hátrább azok a kicsiket biztatják. Apró, picur kis angyalkákat imádkoznak be a kerítésen belülre. Biztatják is kézzel-lábbal, hogy haladjanak előre, még csak egy kicsit, menj, menj. Ez a küldetéstudat. A hivatástudat azonban teljességével hiányzik, az óvoda ajtaja csukva. Már menet közben készen vagyok a tervvel, az amúgy csak délkor kezdő nagycsoportos Kinga lányom kezébe nyomom a kiscsoportot kezdő Tímea kislányom kezét, rövid instrukciókkal indítom útjukra. Küldeményem mellé csatolom Árpikát, mint egyedüli férfiút a csapatba, mondom is neki, hogy aztán csak bátran előre a leányokkal, még egy kapuban tanácstalanul billegő sziponkát is ráakasztok, szólva az édesanyjának, hogy nyugodtan bízza csak rájuk, ezek másfél éves koruk óta hosszabbított programmal szocializálódtak már. Igen, tudom, hogy a szülőknek tilos a belépés, de Kinga nagycsoportos, azt meg ez a nagy tábla nem írja itt a kapufélfán. Viszik magukkal a még mindig teljesen szótlan Giuliát is, de ő már megszokásból sem marad el tőlük. Útközben összekulcsolt kezeikkel még söpörnek maguk előtt pár bizonytalankodót, az ajtóhoz közeledve megkönnyebbült sóhajok szakadnak fel a kapuban szurkoló közönség soraiból.
A csigafutam győztesei próbálják nyitni, de zárva van. Semmi baj, hamarosan amúgy is keresztelünk, így is, úgy is gyónni kellett volna, ha már kiszaladt a szánkon. Apuuu! – az üres udvaron csak úgy hasít át a piros pizsihős helyzetjelentése, az edző pedig a pálya széléről már készen is van az új kombinációval. Menjetek a másik ajtóhoz! Elindul a libasor, szépen átkacsáznak és eltűnnek a második ajtó mögött. No, de nem hiánytalanul. Volt, akinek egy ajtó, egy napra elegendő volt! A visszatévelygőket kis idő múlva már fenyegetéssel próbálják újabb behatolási kísérletre bírni, én közben már egy órája várom a beépített ügynökömet, hogy kivonjam a terepről. Semmi baj, délkor már csak arra kell figyelnem, hogy az érkezők közül kivonjam és a befele haladók közé besoroljam.
Majdnem sikerült is, érkezett a kis barátaival, rám nézett és én már készültem: Drága kicsi leányom… Jobb kezét fölemelte, megálljt intett és háromszor is nyomatékosan megnyomta látványosan a kezével: Jó, jó, jó! Azzal sarkon fordult és miközben elmormolt még egy tudom-ot is, visszaballagott az óvodába. Nyomában a kortársai…
Márton Attila, lészpedi tanító bácsi