A Székely Szabadság ünnepére azok, akik el akartak jönni Vásárhelyre a postaréti emlékmű elé mártírokra emlékezvén – akik nem egy délutánjukat, hanem életüket áldozták értünk, – azok majdnem mind ott voltak és értékes, érdekes szónoklatokat hallottak, majd lerótták kegyeletüket emlékükre!
Engem személyesen a baszk és katalán szónokok beszédjük fogott meg, nem véletlenül, mivel ők egy ilyen nemzeti megmozdulásra nem négyezren, hanem négyszázezren, de volt már rá példa, hogy millióan gyűlnek össze! Most nem akarom matematikailag bizonygatni, hogy ők hányszorta bátrabbak, lelkesebbek és nemzetszeretőbbek, mint mi, mert ez a nélkül is nyílvánvaló!
Nem tudnám pontosan megmondani, de talán a katalán egyik intelme, jó tanácsa a következő volt: nekünk, kisebbségben élő népeknek a legfontosabb követelmény életbe tartani a nemzetet mivel, ha nem ápoljuk folyamatosan nagy a veszélye annak, hogy elveszítjük, vele együtt megsemmisülünk és egy arra érdemtelen idegen nemzet számát gyarapítjuk majd!
Szerintem mindenki tudja mik a követelményei a nemzet ápolásának, de engedelmükkel néhányra rávilágítanék: a legfontosabb megőrizni, ápolni és fejleszteni édes anyanyelvünket, mivel nyelvében él a nemzet! Továbbá megőrizni keresztény hitünket és ebből fakadóan iskoláinkat és templomainkat, visszaszerezni azokat, amelyeket elvettek tőlünk és újakat építeni!
Meg kell őriznünk nemzeti önazonosságunkat, gazdag történelmünk hőseinek és nemzetünk nagyjainak emlékét, kultúránkat, évszázados szokásainkat és még sok mindent, ami minket székely-magyarrá tesz!
Visszatérvén őseinkre, hőseinkre és mártírjainkra, akikre való emlékezés szintén a „nemzet éltetésének” egyik eszköze: 1854. március 10-én, a postaréti emlékműnél, Török János, Horváth Károly és Gálfi Mihály egy árulás folytán életüket vesztették. Nem járt volna ki nagyobb tisztelet nekük az idén is? Az ott megjelenő megemlékezők száma az elvárton jóval aluli volt? Vannak, akik ilyen-olyan okkal magyarázzák távollétüket, de valójában erre nincs mentség vagy kevés az elfogadható magyarázkodás!
Hazatérésem után azoknak még megbocsájtottam, akik a megemlékezés lefolyása felől érdeklődtek mondván, hogy ezt te a saját szemeddel kellett volna lásd, saját füleddel haljad, mert úgy sokkal valósághűbb!
De volt olyan is, aki gúnyos mosollyal mért végig és pökhendien azt mondta:
– Ismét magyarkodni voltatok, de pofára estetek!
– Nem mi nem estünk pofára, inkább leróttunk egy kötelességet és lelkiismeretünk nyugodt! – feleltem neki.
Közben azért imádkoztam magamban, hogy sok ilyen székely ne legyen, aki az ellenségnek szurkol vagy ennyire elgyávul, mert akkor csakugyan elveszünk!
Sebők Mihály