Mintha lekerült volna a magyar politikum napirendjéről Székelyföld területi autonómiája, úgy tűnik, az év elején megkötött, csekély tartalommal bíró hárompárti megállapodással és az érdemi vitát is alig generáló parlamenti beterjesztéssel kipipálták az idei teendőket.
Az autonómiáról szóló beszélgetések – ha néhány nyári tábor, konferencia lehetőséget teremt rájuk – ugyanott tartanak, mint tíz éve: hogy éppen időszerű vagy sem; melyik út lenne helyesebb, apránként taktikázva felépíteni vagy egyből a maximumot követelni; kell-e népszerűsíteni, elmagyarázni lényegét a magyaroknak; s mily fontos lenne megértetni a románokkal, hogy mit is akarunk. Közben telnek az esztendők, tapodtat sem kerültünk közelebb a célhoz, sőt, immár korábban szerzett jogainkat is folyamatosan nyirbálja, csorbítja a mindenkori román hatalom.
Sok szempontból lehangoló volt a Tusványoson lezajlott autonómiavita. Nemcsak azért, mert évről évre ugyanazt ismételgetik a különböző pártok, szervezetek képviselői, mert lassan üres frázissá váltak a szép szavak, hanem azért is, mert ismét kiderült: a legalapvetőbb dolgokban is képtelenek megegyezni. Három párt és két szervezet oszlik nagyjából két táborra: egyik oldalon az erdélyi magyarság 80 százalékának támogatását bíró RMDSZ, amely állítása szerint nagyon akarja, de valahogy sohasem tartja időszerűnek az autonómia kiharcolását, másik felén pedig az RMDSZ-hez sodródott MPP, illetve az EMNP, a magát közképviseletnek nevező SZNT és EMNT, amelyek legfontosabb célkitűzésüknek nevezik Székelyföld területi autonómiájának elérését, de erejük alig van, tehetetlenségüket pedig igyekeznek egy merev, tapodtat sem engedünk a szent ügyből álláspontba burkolni. Vádaskodnak, egymásra mutogatnak, s politikai csatározásaikban mindegyre elsikkad a lényeg, hogy valójában mi is lenne igazi küldetésük.
Mindezek mellett a tusványosi beszélgetés rávilágított még egy fontos pontra. Székely Istvánnak, az RMDSZ ügyvezető alelnökének némileg önkritikus szavai mutattak rá a nagy székely autonómiaharc legálságosabb oldalára: mindenki panaszkodik, a készre vár, de meg sem próbál építkezni, tervezni, kialakítani azokat a háttérintézményeket, amelyeket a jelenlegi törvények is lehetővé tesznek, kidolgozni egy majdani autonóm régió működésének feltételeit.
A székelyföldi politikus reggel felkel, majd amikor látja, hogy aznap sem jelent meg a Hivatalos Közlönyben az autonómiát kihirdető törvény, nyugodtan hátradől, hogy továbbra sincs dolga – így jellemezte a helyzetet az RMDSZ szószólója. Sok igazság van szavaiban, mert szervezhetik konferenciák egész sorát, szónokolhatnak szakemberek a szép jövőről, ha még egy költségvetési tervezet sem készül, ha senki nem fogalmazza meg konkrétan, hogy mit kezdenénk gazdaságunkkal, oktatásunkkal, kultúránkkal.
Itt állunk hát majd három évtizeddel az úgynevezett rendszerváltás után, ellenségeskedés, egymással folytatott parttalan viták, politikai csatározások, értelmetlen vetélkedések őrölik semmivé autonómiaküzdelmünket. A románság ma sem érti jobban, hogy mit akarunk, mi pedig képtelenek vagyunk egyetlen modern, mindenki által elfogadott, támogatott autonómiatervezetet összehozni és a mellé egységesen felsorakozni. Értelmes munka, építkezés helyett folytatódik a szócséplés, pedig már nemcsak az időnk, de mi is vészesen fogyunk.
Farkas Réka / Háromszék