Fotó: Zathureczky Berta Központ

Nehézségektől ugyan nem kímélte, viszont annál szebb és nemesebb feladatot bízott a sors a kolozsvári születésű Nagy Terézre, aki nyugdíjazásáig pedagógusként tevékenykedett.

Pályafutása jelentős részében halláskárosult gyermekeket oktatott, munkáját nagy szeretettel, elhivatottsággal végezte, növendékeinek nemcsak tanítója, hanem gondviselője is volt. Életében meghatározó szerepe volt a zenének és a néptáncnak, így tanítványait nem csak a betűk világába vezette be, hiányosságaik ellenére táncolni is megtanította őket.

Élményeiről, életéről a Za­thureczky Berta Öregek Otthonában mesélt, az intézmény nappali központjának éppen 12 esztendeje állandó látogatója.

Sepsiszentgyörgy immár két évtizede a 83 éves Teréz néni új otthona, a költözést a Mikes Kelemen Líceumban matematikát tanító lánya, Varga Csilla javaslatára vállalta fel. Kolozsváron jó ideje egyedül élt már, férjét, három gyermeke édesapját viszonylag korán elveszítette. A lakhelyváltás nem volt éppen zökkenőmentes, és jól érzem: Teréz néni hatalmas sóhajjal válaszol a kérdésemre, hogy nehéz volt-e elhagynia a kincses várost.

Mára azonban megszerette Sepsiszentgyörgyöt, mint fogalmazott, „jobb érzésű város”, s különösen az tetszik benne, hogy sok a zöldövezet, fák, bokrok és virágok vannak még a tömbházak körül is. Szeretett szülővárosáról, otthonáról azonban húsz év távlatából is mély tisztelettel és úgy mesél, hogy szavai nyomán a régi Kolozsvár utcái, épületei elevenednek fel előttem, bár jóformán nem is ismerem a települést.

Szerettem a gyermekeket

– 1935. február 13-án születtem Kolozsváron – a hármas szám mondhatni végigkísérte az életemet: három gyermeket szültem, 23-án esküdtünk a férjemmel (1956 júniusában), nagyobbik lányom és fiam 30-án született, kisebbik lányom pedig márciusban. A Farkas utcai református leánygimnáziumban tanultam, majd a tanítóképzőben érettségiztem, mert szerettem a gyermekeket, diákokat – idézte fel. – Tizenhét évesen kezdtem el tanítani Szilágynagyfaluban, egy év múlva Magyarlónára kerültem Kolozsvár mellé, aztán amikor megesküdtünk, haza tudtam térni.

Teréz nénit egyébként a néptánc hozta össze leendő férjével, egész fiatalon: a tanítóképzőben tánccsoportos volt, ahol párnak osztották be őket, egyforma magasak voltak. – Így kerültünk egymás mellé, egy egész életre – jegyezi meg mosolyogva.

Pályafutása következő állomása a Méhes utcai iskola – „Torda felé egy dombon” –, ahol tanítónői állást kapott. Úgy emlékszik, itt négy évig tanított, majd fogytak a gyermekek, s ennek okán összevont osztályok alakultak, így Teréz néni egy adott pillanatban közel félszáz diákot oktatott egyszerre.

– Valahogy kibírtam egy évig, nem utasítottam vissza a munkát, de alig tudtam szóbeli feleletekkel jegyezni a tudásukat. Az értelmes, meghatározó anyagot leírattam velük, s otthon gyakran este későig, éjjelig mindenki dolgozatát átvizsgáltam, külön értékeltem. Ezért is szerettek. Simon Károly bácsi volt az igazgatónk a tanítóképzőben, s amikor felkerestem és elmondtam, hogy tanítok, boldog volt. Bátorított, hogy a nehézségek dacára se adjam fel, s ha gondjaim akadtak, szívesen segített. Olyan volt, mint az édesapám, támogatott, tanácsokat adott. Nagyon megszenvedtem az össze­vont osztályokkal, hiszen délután is alig voltam otthon. Innen kerültem végül a hallássérültek iskolájába (a 60-as évek második felében – szerk. megj.) – azt ajánlották, és elfogadtam az állást. Itt tanítottam nyugdíjazásomig. 1984 nyarán továbbképző tanfolyamon kellett részt vennünk Craiován egy kolléganővel, Szabó Margittal. A szervezők alig tudták leírni a nevünket, és azt is alig hitték, hogy magyar süketnémákat tanítunk.

Megérinteni a diák lelkét

Faggatóra fordítom a beszélgetést, ám Teréz nénit ez cseppet sem zavarja, kék szeme, tiszta tekintete egészen megelevenedik, amikor arra kérem, meséljen a hallássérült gyermekekről, a velük töltött időről.

– A legfontosabb, hogy érzelmileg, lelkileg közel tudjál férkőzni hozzájuk – szögezi le határozottan. – Fel kell fedezd negatív és pozitív érzéseiket, azokhoz kell egyénenként viszonyulni. Mindenkit meg kellett ismerni külön-külön. Képzeld el, ide ültettem az ölembe őket – mutatja székét hátratolva –, szembefordultak velem. Kezem a szájukhoz, kezük az én számhoz ért, és mondták a betűket, hangokat a szám mozgását utánozva – így tanulták meg a kiejtést. Közben mutatja, miként jelölik a különféle betűket, már-már sorra vesszük az ábécét ketten. Nem könnyű dolog – jegyzi meg, ám ő nagyon-nagyon szerette ezt csinálni.

– Úgy éreztem, érdemes vagyok erre a munkára, hogy egy született hallássérültet meg tudok tanítani olvasni, írni. Ez az iskola fent, a Gruia utca tetején egyedüli ilyen jellegű magyar intézmény volt az országban. Az épületben valamikor tüdőszanatórium működött, azt megszüntették. Az ország minden régiójába küldtünk értesítést a néptanácsokhoz: ha van hallássérült gyermek a faluban, városban, akkor jöhet hozzánk, mert foglalkozunk velük. Egyébként bentlakásos iskolaként működött, a gyerekek csak vakációban mentek haza. Teréz néni szívvel-lélekkel oktatott: délután négy órát töltöttek tanulással, ugyanakkor a tanítók feladata volt az ebédeltetés, illetve a vacsoráztatás is, így minden este hat-hét óráig együtt volt a hallássérült gyermekekkel. Úgy érezte, a hagyományos iskolákhoz képest ez teljesen más világ. Hiányosságaik dacára még táncolni is megtanította növendékeit, fogta a kezüket, és közben a zene ritmusára mozgott, „a szülők sírtak, olyan boldogok voltak, amikor látták őket” – idézte fel.

Az iskola épületében ritkán volt meleg víz. Teréz néni férje beültetett négy-öt gyermeket kis Škodájukba, majd hazavitték és megfürösztötték őket. Idősebbik lányuk is segített: aki már elkészült, azt szobájuk vastag szőnyegén párnákra ültette, s bekapcsolta nekik a tévét, míg a többiek tisztálkodtak. „Ebédidőre visszavittük őket, de nagyon szűkös kosztot kaptak, kenyeret hetekig nem adtak. Én is azért szeretem a puliszkát, mert gyakran az volt” – fűzi hozzá mosolyogva.

Emberpróbáló idők

Ekkoriban édesanyja volt a támasza, aki nyugdíjasként nagy gonddal főzött naponta a családnak, unokáinak. Nagyon jó és lélek-emberként emlékszik vissza rá, s hasonlóan jellemzi a Szilágyságból származó édesapját is, aki egy kis fűszer- és csemegeboltot működtetett Kolozsváron. Államosításkor azonban Méhes utcai üzletét „bezárták, és még a kulcsot is elvették tőle”. Nehezen tudott beletörődni abba, hogy megfosztották szeretett kereskedésétől, amelybe összegyűjtött pénzét fektette.

Férjét viszonylag korán elveszítette, 56 évesen hunyt el. A nehézgépgyárban, ahol karbantartó mesterként dolgozott, egyik éjjel egy darut kellett a fűtetlen csarnokban megjavítani, és tüdőgyulladást kapott. Ez végül szívelégtelenséghez vezetett, így élete utolsó öt évében betegnyugdíjas volt, az utolsó heteket kórházban töltötte.

– Éjszaka vele voltam, nappal meg gyalogoltam fel a Gruia utca tetejére a hallássérültekhez. Hogy ne zavarjam a szobatársait, zseblámpával néztem, megy-e a perfúzió. Annak a fényénél vettem észre, hogy már nem él szegény...

Gondterhes időszakként kerül szóba a második világháború ideje is, „nem kívánom azt senkinek” – fogalmaz a hófehér hajú asszony, miközben kezét tördelve felidézi: sok időt töltöttek Honvéd utcai házuk jéghideg pincéjében, s ennek egészsége látta kárát. „Míg az oroszok bejöttek a tordai tetőről, belövések voltak”, a közeli kaszárnyákat célozták, de „a jó Isten megsegített, a mi házunkat nem, csak a mellettünk lévőket érte lövés”.

Három gyermek, hét unoka

– Borzalmas, mennyi nehézséget megéltünk, de úgy érzem, mindez még jobban megerősített. Anyám szerint mindennel meg kell küzdeni, mindig talpra kell állni. Azt is mondta, legyek hálás a jó Istennek, hogy megérjem az öregkort. Hát itt van... csak ne lenne ez a térdfájás – tör fel a sóhaj Teréz néniből. Múltidézője zárásaként még elmondja, nagyon tiszteli és hálás nagyobbik lányának és vejének, hogy gondját viselik – „nem akarok terhükre lenni” –, hogy mekkora öröm, ha szombatonként megszólal a telefon, és Budapesten élő Emese lányával is beszélhet.

Boldog, hogy három gyermeke is családot alapított és a mai napig együtt vannak, s hogy Attila fiáéknál néhány éve megszületett a legkisebb unoka is, a hetedik a sorban. Meggyőződése, hogy gyermekei életében meghatározó volt a családi minta: „szeretetben nőttem fel, és így neveltem a sajátjaimat is”. Jó testvérek voltak, akik otthon soha nem tapasztaltak nézeteltérést, szóváltást, „mert ha akadt is valami, azt máshol beszéltük meg”.

Hétköznapjai jelentős részét Teréz néni a Zathureczky Berta-otthonban tölti „napközisként”, ahol nagyon jól érzi magát, bőséges az ellátás, örül, hogy van társasága, akad elfoglaltság – 77 évesen még úszni is tanították –, mert állítja, másként nehezen, magányosabban telne az idő a falak között. Úgy érzi, bár adódtak nehézségek, teljes életet élt, szerette családját, munkáját, és őt is megbecsülték.

Míg hallgatom tiszta, őszinte gondolatait, óhatatlanul ötlik fel bennem: vajon mi, mai fiatalok tudunk-e eléggé kitartóak, elszántak, alázatosak lenni?

Demeter Virág Katalin / Háromszék