Ma már lehet, hogy nevetünk, de jó 30 évvel ezelőtt egyáltalán nem tűnt humorosnak…
Amikor hiányzott a sámli a fürdőszobából, az egész család tudta, hogy nagymama valahol éppen sorban áll. Lehet, hogy a galambnagyságú, Petreuș-testvéreknek becézett, rettenetes kinézetű, kékes-zöld színű csirkét osztották, vagy az egy liter olajt, ami havonta járt a szerencsétlen embernek.
Mikor mi lefekvéshez készültünk, éjfél körül, nagymamának akkor kezdődött a nap: vette a sámlit, és rohant a bolt elé, hátha… (Ha valamelyik szomszéd szólt, hogy „se dă ceva” a 80 éves mama olyan fürge tudott lenni, mint a nyuszi, és olyan ravasz, mint a róka). Hogyha véletlenül valóban hoztak valamit a sarki üzletbe, úgy örvendtünk, mind majom a farkának, és apám egész nap vigyorogott, anyám meg madarak után kapkodott.
Rosszabb időkben az mentette meg családunkat, hogy olykor megjelent egy nagybajszú bácsika székely harisnyában, fekete csizmában, zekében és kalapban, lepakolt két-három zsák pityókát a teraszon, oszt ezzel átvészeltük a telet. A székelyföldi rokonok gondoskodtak rólunk, bár sosem tudtam, éppenséggel ki az a kedves bácsika vagy nénike, aki ideig-óráig ellátott bennünket némi krumplival. De személye imába volt foglalva…
Azt mondják, a kommunizmusban azért nem halt senki éhen, mert abszolút mindenkinek volt egy ismerőse, vagy az ismerősének volt egy ismerőse, akinek volt egy ismerőse, aki némi indexen lévő prohibíciós kaját be tudott szerezni. Így jutottunk például mi is ünnepnapokon húshoz. Szüleimnek volt egy részeges barátja, aki körzeti rendőrből lett vágóhídi inspektor. A fickó, mikor kilépett a húsüzemből, még a kalapjában is szajrét hozott ki. Amikor néhanapján beállított hozzánk is az „árúval”, azt az egész család megkönnyezte. Flekkent sütöttünk, és egész nap ünnepeltük jótevőnket…