Kép: totalcar.hu

Műszaki érzékkel megáldott emberek persze azonnal a Trabant kormánykereke mellett ágaskodó rúdra gondolnak, és akik engem ismernek, sem feltételezik, hogy most politikáról és politikusokról fogok írni. Én ugyanis nem igazán szívlelem a kétszínűsködő, alakoskodó, a ma egyet mondok, holnap mást-féle embereket. Amivel nem azt akarom mondani, hogy aki politikára adja a fejét, az mind gazember. Bár az is igaz, hogy sokuk azzá válik. Előbb vagy utóbb.

Lényeg a lényeg, irtózom a politikától, mint ördög a tömjénfüsttől. Kerülöm is eme egyesek által tudománynak tartott hatalmi játékot – persze, lehetetlen. Nemcsak azért, mert a szó magyar jelentése közélet, és ilyen értelemben mindenki, aki részt vesz a közéletben, tevékeny vagy tétlen politikát folytat (ezt körülbelül idéztem egykori tanulmányaimból), hanem azért is, mert a szerkesztőségben sokféle munkát kell elvégezni, többek közt a hírszerkesztés nemes és lélekemelő feladatát is. Ami nem is olyan ördöngös dolog, pláne, hogy manapság a hírügynökségek elvégzik a munka nehezét (hja, a régi szép idők, amikor még fülünket a rádióra tapasztva, szemünket a tévére ragasztva lestük a híreket, aztán emlékezetből vagy a magnóról visszahallgatva jegyzeteltük ki a lényeget).

Ám ha a vakmerők azt gondolnák, máris mehetnek újságírónak, ki kell ábrándítanom őket. Egyszerűnek tűnik ugyanis a meló, de olykor piszokul stresszes tud lenni. Például ül az ember a számítógép előtt, követi a napi történéseket, válogat a hírek közül, hogy az újságba azok kerüljenek be, amelyek az olvasókat leginkább érdekelhetik, életére leginkább befolyással vannak. Nyugis napnak ígérkezik, összeáll a szükséges mennyiségű anyag, a tördelő beilleszti az oldalba, minden oké.

A hírszerkesztő, mielőtt felveszi kabátját, még egyszer ránéz a képernyőre, aztán elordítja magát: hohó, minden vissza, lemondott egy miniszter! Ami olyan súlyú hír, hogy mindenféleképp benne kell lennie a másnapi újságban. Kabátot vissza a fogasra, hírt megírni, oldalt újratördelni – na, ez is egyszerűnek tűnik, holott ilyenkor az újságírót két mumus, a lapzárta és a terjedelem is egyszerre gyötri. Mert valamilyen anyagot ki kell dobni, hogy az újnak helye legyen, az újat akkora méretben kell megírni, mint ami kimarad az újságból, és mindezt lehetőleg pillanatok alatt.

Hát egy ilyen történettel kezdett sok évvel ezelőtt kialakulni a nimbuszom. Én lettem ugyanis a szerkesztőségben a kormányváltó. Valahogy úgy alakult az évek során, hogy valahányszor politikai válság dúlt ebben az országban – ami ugyancsak gyakran előfordult –, mindig én voltam a szolgálatos hírszerkesztő. Egy ideje már az ilyen hetek kezdetén azzal ugratnak kollégáim: na, kit váltasz le a héten? Én ugyan egyetlen uborkafára felkapaszkodott urat vagy hölgyet sem akarnék meneszteni (nem mintha nem érdemelné meg az egész fennforgolódó bagázs a fenéken billentést), hiszen nincs hozzá hatalmam (és nem is vágyom rá), de mégis így adódik. Pedig próbáltunk mindenfélét, de sem az egymás közt felcserélt hírszolgálatos hetek, sem a szabadságolások nem segítettek.

Hát beletörődtem: én vagyok a kormányváltó.

Persze, ezt a legújabbat is én csíptem el. A hétfői nap egyáltalán nem ígérkezett nyugisnak, tudtuk, nagy banzáj lesz a szocdemek pártülésén. Telt-múlt a délután, hírek nem nagyon szivárogtak ki a zárt ajtók mögött zajló veszekedésről, a hírtelevíziók is csak találgatták, mi lesz az eredmény. Mi is lottóztunk, nem tartottuk valószínűnek, hogy menesztik a miniszterelnököt (akinek a nevét már kinevezésekor nem voltam hajlandó megjegyezni, mert ezeket olyan gyakran váltják, mint ledér hölgy az ágyasát), pláne nem épp most, amikor akasztásos kijelentése miatt a magyarság kérte jó hangosan lemondását.

Jócskán estébe hajlott már, mikor a jobban megfizetett spionnal rendelkező hírtelevíziók elkezdték pedzeni: megvonták a politikai támogatást a kormányfőtől. Ami persze még nem elég hírnek, hiszen a nagykönyvben azt írja, az információt legalább két forrásból kell megerősíteni.

Lapzárta rég a múlté, bizonyság még sehol. Kapkodás, és így egymás közt beismerem, sűrű káromkodás is, ráadásul nem az enyhébb fajtából. Nagy későre a hírügynökségek elkezdik csepegtetni az adatokat. Előbb, hogy támogatás nélkül maradt. Oké, megírom. Leadom, már olvassa a korrektor, jön az újabb adalék. Hogy le is mondott.

Vissza minden, címet változtatok, beírom az új információt. Leadom, már tördelné a kolléga, jön az újabb adalék. Hogy nem hajlandó elvállalni az ügyvivőséget. Vissza minden, cím marad, beírom az újabb szenzációt. Leadom, már menne a nyomdába az oldal, jön az újabb adalék. Nem részletezem tovább, így ment ez még vagy háromszor, míg végül nagy nehezen megszületett az újság vezető híre. Két sorral lett rövidebb, mint amekkora helyet szántunk neki.

De azt már megoldottuk. Hogy hogyan, az maradjon szakmai titok.

Azt hiszem, most már szenteltvízzel sem tudnám lemosni magamról a kormányváltó jelzőt. Legközelebb három hét múlva leszek hírszolgálatos.

Váry O. Péter / Háromszék

2 hozzászólás

  1. Tóducz

    A Trabant kormánykereke mellett fonnyadozó kilincsszerűség volt!

    Válasz
    • Sorok-Soros

      Viszont a Pobedanak,Warszawanak,Volganak ilyen volt.

      Válasz

Hagy egy Válaszot Tóducz-ra Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük