Ha elfogadjuk azt a meglátást, hogy Klaus Iohannis magyarellenes kirohanásai, melyekhez szorgosan csatlakoztak szó és tettek terén, mind a saját pártja, mind az ősellenségüknek tekintett szociáldemokraták parlamenti ámokfutásaikkal, Románia legrondább arcát mutatják, nehéz pontos jelzőt találni arra, ami a szükségállapot vészhelyzetté enyhítése körül a kormányzat háza táján történik.
A Ludovic Orban vezette csapatot az államfő bejelentése óta – mely szerint május 15-e után kizárt, hogy maradjon a szükségállapot – folyamatos kapkodás, bizonytalankodás, ellentmondások jellemzik annak kapcsán, hogy mi az, amit lehet, vagy nem lehet majd a mágikus időpont eljöttével tenni.
Ember legyen a talpán az a szépségipari szolgáltató, bevásárlóközpont-működtető, fogorvos vagy éppen vendéglátó egység tulajdonosa, aki tudja, mi következik.
Sokan már most úgy látják, a kormány felemás megoldásokat kínál például a szállodák megnyitásával, de a vendéglők zárva tartásával, vagy a mallok körüli engedmények terén. Amolyan nesze semmi, fogd meg jól elképzeléseket. De ennél még cifrább, az egyes kulturális intézmények újranyitása körüli tánc.
A múzeumok és könyvtárak még hagyján, de a miniszter bejelentései egyenesen bohózatba illők a mozikat, színházakat illetően. Először csak a mozikról esett szó, majd mégis mindkettőről, majd előálltak a farbával:
csak 50 ember lehet a teremben, távolságtartás és a többi óvintézkedés szigorúan betartva.
Hogy ezt pontosan miként is viszik végbe, például a színpadon a színészek, arról természetesen mély a csend.
De általánosabban véve az egyszerű polgárnak sem könnyű. Miközben egyre hihetőbbé válik, hogy 15-e után már nem kell a saját felelősségre kitöltött nyilatkozatokkal szöszölni településen belül, magyarán szabadabban lehet mozogni, a városból, faluból még mindig csak indokolt esetben lehet kimenni, és továbbra sem tudni, hogy ez pontosan mit is jelent.
Nagy eséllyel a papírtól nem fogunk teljesen megszabadulni, főképp, akik ingáznak. És persze a maszk- és kesztyűviselet továbbra is velünk marad, meg a többi óvintézkedés is, zárt terekben mindenképp. Ez még érthető is, hiszen a járvány messze nem fulladt ki, és pontosan azt sem tudni, hogy hol is tart az ország a sokat emlegetett görbe alakulásában.
Az már egy másik kérdés, hogy a döntéshozók miért nem tudják egyértelművé tenni az idevágó elképzeléseiket sem?
Csodálkozni mondjuk ezen sem érdemes, hiszen másfél hónap is kevés volt, hogy határozzanak olyan kardinális kérdésekben, mint: lehet-e vagy sem túrázni, kirándulni, vagy a magányos halászat miért nem lehetséges.
Bár kétségkívül napról napra dühítőbb a kormány tétovázása, létezik egy magyarázat is: Orbant és társait több súlyosbodó gond is húzza. A lakosság türelme és pénze fogytán, a gazdaságot is muszáj valahogy újraindítani, de ugyanakkor a járvány sem tűnt el. Csak reménykedhetünk, hogy a nagy kapkodás eredményeként május 15-én tényleg észszerű és alkalmazható enyhítésekre ébredünk, és nem csak egy újabb nagy átverésre.
Nagy D. István / Háromszék