Eltűntek az osztálytársaim. Az iskolatársaim. A tanáraim. A srácok a szomszédból. Hol vagy régi padtársam, kedves druszám a negyedik B-ből? Csehországból küldi a lájkolnivalót.

Az osztály eminens tanulói közül az egyik Magyarországról, a másik Hollandiából integet. A rossz tanulók is elmentek. Amerika, London, Párizs... Néha hazajönnek és beülnek a kocsmába, mint régen. Élőben közvetítik. Nézzük, lájkoljuk, koccintunk, kész is a rögtönzött osztálytalálkozó. Lélekben én is ott vagyok velük. Ahogy tizenöt-húsz éve, majd minden este. Szólt a zene, ittuk a sört, viccelődtünk, nem siettünk sehová, kivártuk a zárórát.

És mégis mindenki elment. Először a románok. Nekik volt a legsietősebb vagy csak ők eszméltek legelébb. Az elején még gyakran hazajártak. De aztán vitték a családot is, a gyereket és a nagymamát. Mindenkit. Ha mégis hazatoppannak néha, olaszos már a hangsúly, kissé idegenül mozognak az azóta sokat változott helyen. Minden változott, ők a legtöbbet. Ott kinn. Muszáj volt. Aki maradni akart, megfigyelte, milyen ott az élet és aszerint kelt és feküdt.

A neten mindenki szem előtt van. Amerika, London, Párizs összezsugorodik egy világfaluvá és mi csak nézzük és lájkoljuk egymást. Másra nincs is idő. Vagy csak az idő más, mint régen.

Lali sokat járt hozzánk. Focizni nem volt elég hely, hát pákk-pákkoztunk. Lövöldöztük egymást a lecsupaszított kukoricakóróval, amik csinos puskák lettek a kezünkben. Apám nem szerette ezt a hangos és mindenhova bebújós, mindent felforgatós játékot, ezt a hangos lövöldözést. Laliról azt hittük nagy focista lesz belőle. Nem lett. Pedig felnéztünk rá. Öröm volt nézni, ahogy végigcselezte magát a pályán. Saját szurkolótábora volt. Otthon pedig ő volt az egyke, aki mindent megkapott. Kocsijuk is volt. Ezeregyes dácsia. Titokban irigyeltük. Aztán a szülei szétmentek, elköltöztek a szomszédból és szem elől tévesztettük egymást.

Karcsi volt a mindenttudó. Az első tanuló, a sztárfocista. Az észlény. Az intelligens, kimért és nyugodt. Csak apja nem volt. De erre akkor még nem figyeltünk fel, olyan buzgón irigyeltük. Csak csodálkoztunk, amikor egyszer elvetődtünk hozzájuk, a falu túlsó végébe, hogy egy viskóban lakik az anyjával. Csak hümmögtünk értetlenül. Addig azt hittük a jó tanuló csakis gazdag lehet. Az osztály első tanulója nem lehet csóró, honnan venné máskülönben a tudományát? Nem értettük, de nem foglalkoztunk vele. Azon viszont kiakadtunk, amikor nem ment egyetemre. Nem lett matematikus, fizikus. Senki sem tudta miért. Nem mertük megkérdezni. Pedig sokat jártunk hozzá a bárba biliárdozni. Ahol ő rendezte a színes golyókat és tőle vettük a sört. Aztán egyszer csak ő is elment. Magyarba. Alig ismertem fel. Van két gyereke. De még mindig tele vagyok csalódással, ha rá gondolok. Hogy tehette meg velünk, tisztelőivel, akik felnéztünk rá, akiknek ő volt a Karcsi, az osztály büszkesége, hogy nem ment egyetemre?!

Mi maradtunk. Megmosolyogtuk az elmenőket. Majd valahogy, ez a sírva-nevetős Erdély-fíling lehervasztotta az arcunkról a vigyort. Most ők mosolyognak, mikor integetnek a fekete, spanyol, olasz rendszámú BMW-ből. Az elején büszkén, bátran mondogattuk: mi maradunk. Aztán egyre halkabban, egyre kevesebben, árulkodó szem alatti idegrángással.

Sőt, mostanra gyakran észrevétlenül a hangsúly is változik. Valahogy így: maradunk?

Fábián Tibor