Néhai történész barátom kis brosúrát írt, szerkesztett és osztott szét, hogy megtanítsa a gólyáknak, amit elmulasztottak otthon. Köszönés, illemszabályok, viselkedéskultúra, egyszóval volt abban minden, amit egy tisztes egyetemistának tudni érdemes, ebben a rohanó huszonegyedik században. Azt nem tudom, hogy volt-e foganatja, mindenesetre barátom, a hatvan feletti öregúr továbbra is kitartóan előre köszönt a folyosón, a gondjaikba feledkező hallgatóinak.
A mai egyetemek követik a kor szellemét. Úgy rágcsáljuk a sok sztorit, mint Rizska tehén ráérősen a fincsi abrakot. Mire a végére érünk, máris jön valami új. Aki tegnap még miniszoknyás hallgatócska volt, holnap már a rektor úr nejeként mutatkozik. Vagyis ezzel párhuzamosan a tudását is rögtön kamatoztathatja. Tanársegédként. Anya és fia, férj és feleség, feleség és férj, apa és lánya, valamiért a mi egyetemeink olyanok, mint egy nagy család. Előszeretettel cipelik be állásba a hozzátartozójukat. Ami nem csoda, őket ismerik a legjobban.
Ezt kaptuk ettől a nagy országtól. A korrupció, a balkáni szellem mézédes pillanatait. Büszke erdélyiségünket száz év alatt áthatotta a Regát, mint kék tinta az itatóst. Mi pedig önfeledten integrálódtunk és asszimilálódtunk. Néha azért elmondjuk, egyfajta erőtlen önigazolásként, hogy: kedves barátaim, testvéreim és egyebek az Úrban, meg kell maradni, helyben kell maradni, mert az anyanyelv, a gyökerek és minden más mennyire fontos, meg egyáltalán.
Aztán kifizetjük a csubukkot (borravaló) a postásnak, a futárnak, az adminisztrátornak, az orvosnak és mindenki másnak, mert ezt így kell. Mert ezt így lehet. Ebbe születünk és ebbe is halunk bele. Ez lesz a végzetünk. Ezt kaptuk száz év alatt. Ha a nyelvünket nem is törölte el ez az ország, ha nem is tudott lenyelni minket egydarabban, csak szépen, lassan, falatonként, komótosan, mint valami rágós húsfélét, azért a szellemiségünket, a gondolkodásunkat eredményesen és gondosan átnevelte, átitatta.
Persze otthon, a díványon azért még nagymellénnyel és vihogva elmondjuk egymásnak, hogy né, mi az erdélyiek és mi a partiumiak... Mert még odahaza, a langyi sörrel a kézben még nyugszik bennünk egy poénkodós, kitörő lenézés a fővárosiak, az oltyánok és a moldvaiak iránt. Hogy ezek milyen sötétek, mennyire balkániak, mennyire látszik rajtuk a hét év hiánya és egyáltalán, mennyire nem fogott rajtuk a nyugati civilizáció. És bezzeg mi...
Aztán másnap felkelünk és egész nap ugyanabban a kerékvágásban élünk, haladunk, amit odahaza nagy szájjal lenézünk, kiröhögünk. Mert tudatában sem vagyunk, hogy észrevétlenül beszívott a nagyromán fekete lyuk, mert vajon van-e más út és van-e másképpen maradásunk, mint a jól ismert deszkurkörec (feltalálja magát) magatartás, amire egyre többen büszkék is vagyunk. Hogy lám, mi is tudjuk, mitől döglik a román légy. Lám, felzárkóztunk, minket sem adnak el kilóra a frátyék (testvérek).
Az egyetemista társak kézhez kapták a diplomájukat. És Pestig meg sem álltak. Volt persze, aki maradni akart és egy hosszú pillanatra elhitte, az éveken át magába szívott, a fülébe csorgatott megmaradásos lózungot. Aztán gyorsan kiderült, hogy ő sem férje, sem felesége, sem fia, sem lánya, de még kiskutyája sem annak, aki erről dönt. És még egy átkozott miniszoknyája sincs.
A Trianon utáni lehet-nem lehet vita, néma ködként ereszkedik reánk. A mindennapokra. Fuldoklunk, küzdünk az életünkért, kapaszkodunk abba, hogy lehet, vagy legalább lehessen, de sokszor éppen egymást gátoljuk abban, hogy a másik is létezzen, megmaradjon. Köztünk, velünk. A valós énünkről ékesen az árulkodik, amikor megkönyebbülve felsóhajtunk, ha azt látjuk, ez is, az is elment, mert ezen a nagyromán jéghegynek ütközött erdélyi Titanicon addig is több mentőcsónak-hely, több konc, több érvényesülés jut nekünk.
Arra a kis időre.
Fábián Tibor