Az erdélyi politikus olyan, mint a társadalom, amelyből vétetett. Sem jobb, sem nem rosszabb. Olyan.

Nincs szerencsés helyzetben, hiszen egy olyan országban kell érdekeket védenie, amelyben az ő csapata száz éve játékoshátrányban van a pályán. És azok is folyton egymással van elfoglalva. A másik miért cselez folyton? Miért olyan önző? Miért nem passzol? Miért vállalja ilyen kétballábbal a játékot? Biztos összejátszik az ellenféllel!

Szóval a kisebbségi politikus úgy kellene elérjen valamit, hogy eközben nem rendelkezik ugyanazokkal a lehetőségekkel, mint a többségiek. Ezért aztán próbál kis lépésekben sakkozni, helységnévtáblától helységnévtábláig, székelyzászlótól székelyzászlóig elérni valamit. Többségi kollégái mindig úgy tekintenek rá, mint valami gyanús elemre. Aki nem a mi emberünk, nem a mi kutyánk kölyke, aki folyton lepaktál mindenkivel és aki állandóan a kisebbségi jogokkal fájdítja derék kollégái fejét. Aki nem akarja megérteni, hogy ez itt maga a földreszállt mennyország, a megtalált Kánaán. Na jó, nincsennek autópályák, de vannak itt tejjel és mézzel folyó kisebbségi örömök, minden bele van foglalva a törvényekbe. Lássátok. Lapozzátok.

Az erdélyi politikus otthon, a választókörzetében sem nyughatik. Mert az övéi is türelmetlenek. Folyton azzal csesztetik, hogy nem megállapodott, hanem lepaktált az aktuális hatalommal, megvették, eladta magát néhány zsíros minisztériumi állásért. Hogy, ha a kisebbségnek nem lehet jó, legalább neki, a kisebbség kisebbségének, választott képviselőjének legyen jó. Jobbacska.

Nehéz így politizálni, két tűz között. Bukarestben folyton helytállni, kiállni, képviselni és valahogy megpróbálni megértetni, hogy mi nem az ország ellenségei, fizetett ügynökei vagyunk. Csak vagyunk. Erről igazán nem mi tehetünk. Itt vagyunk, és egyelőre maradunk. Nyeljék már le ezt a gombócot, fogadják el, az ékezeteinkkel, kiejtésünkkel együtt.

A kisebbségi politikus hétvégén a templomban keres feltöltődést és szavazókat. Hol másutt? Lassan az egyetlen hely, ahol az övéi között lehet. Ahol ő is prédikálhat, sokszor papokat megszégyenítő módon. Hirdetheti a kisebbségi megmaradás evangéliumát. Néhány apró kis örömhírt, bukaresti vagy éppen budapesti madárlátta bizakodás-morzsát. Azt, hogy valamicskét csak elértünk ezen a héten is.

Valamit mondani kell, valamit, mert olyan hamar kifogynak az emberek a béketűrésből. Olyan könnyen feladják és köszönik szépen megveszik a londoni repülőjegyet. Feladják ezt a száz éve tartó, a végtelenség ködébe vesző kisebbségi kiútkeresésdit, ahol folyton újabb és újabb stáció késztet megállásra. Ebben a helyzetben kell valamit mondjon az erdélyi politikus. Valami jót. Egy rossz országban. Azt, hogy lesz még szőlő és lágy kenyér. Lesz még autópálya és lesznek még magyar utcanévtáblák. Nem rajta múlik, persze. A hatalom arra van berendezkedve, hogy egy centit se lépjen hátra. Elégedjen meg a kisebbség azzal, amilye van, amilye jut, vagy szépen lassan fogyjon el. Emlékét kegyelettel megőrizzük. Spongya rá. Ti mondtátok: isa pur és hamu vagytok. Hát legyetek az. Becsszóra szétszórjuk poraitok az Isten székéről.

A kisebbségi politikus sóhajt nagyot, de nem adja fel. Mert őt azért küldték, hogy valamit elérjen. Az ellenszélel szemben is. Próbálja meg a lehetetlent a nagyromán asztalon repkedve, mint egy szemtelen légy, aki folyton a légycsapó és a zsíroskenyér-morzsák között egyensúlyoz. Hátha sikerül egy kicsike megmaradás-morzsát hazavinnie, amíg ezek nem figyelnek, egymásra zümmögnek. Valami biztatót, ami értelmet ad önmagának és közösségének ebben a folytonos szélmalomharcban, százéves, kiútkereső labirintus-járásban.

Fábián Tibor