Erdélyi-kanadai szemmel a hatvanéves bécsi Ilona Stüberl

Az Ilona Stüberl csapata 2016 őszén (Forrás: Facebook)

A bécsi Ilona Stüberl magyar étterem története pontosan hatvan évvel ezelőtt kezdődött: az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után az osztrák fővárosban menedéket talált magyarok számára nyitotta meg 1957 őszén Somlai Mihály és felesége, Ilona.

Harminc éve új tulajdonos: a csupaszív Fodor Mária vezeti. S hogy ez a már rögtön a kezdetek óta igen nagy népszerűségre szert tett kicsiny magyar sziget napjainkban pontosan mit is jelent a (nemcsak) Bécsben élő magyarok számára, arra az idei jubileumi évben a vendégektől gyűjtött és itt-ott rendre közreadott vélemények is kellően kifejező válaszokat adnak.

Mi most a valamikori sepsimagyarósi tanárnő, ma Torontóban élő lapkiadó-főszerkesztő és többkötetes író, Dancs Rózsa gondolatait idézzük.

Erdélyi-kanadai szemmel a hatvanéves bécsi Ilona Stüberl

Dancs Rózsa

„Akinek még nem kellett vándorbotot vennie a kezébe, nem tudja elképzelni, mit jelent idegenben hirtelen felismerni egy hazai dallamot. Egy füttyszót, amiből kibuggyan a Maros vizének csendes csobogása, a vizet árasztó tavaszi szél egy-egy foszlánya – vagy éppen az Elindultam szép hazámból keserve… Olyankor megtorpan a vándor, nesztelenül hallgatózik, nehogy elijessze volt otthona utána küldött üzenetét… Ehhez hasonlóan vagy még ennél is hangsúlyosabban érinti meg az embert a vadidegenben a hirtelen orrába szökkenő csirkepaprikás vagy a gulyás illata – s bár előbb érzéki csalódásnak véli, követi mégis az irányt, ahonnan jöhet, mert ott magyarok vannak…! Körülbelül ezt tudta, talán át is élte egyszer Somlai Ilona és Mihály, akik az 1956-os forradalom vérbefojtása után azzal akarták a hatalmas tömegben Bécsbe érkező menekültek lelki fájdalmát enyhíteni, hogy 1957-ben megnyitották a Kicsi Szobácska névre keresztelt, odabent mindössze huszonöt férőhelyes vendéglőjüket, ahol bablevessel és Ilona-palacsintával kínálták meg az arra járókat. Az a palacsinta ma is páratlanul népszerű – szereti azt mindenki, magyar és nem magyar –, aki pedig palacsintára tér be az Ilonába, az egyebet is megkóstol: a magyar konyha minden finomságát, amely a kézzel festett, kalocsai mintás tányérokban gőzölög. A kézzel hímzett kalocsai abrosszal terített asztalon magyar bor gyöngyözik, a tányéralátét három nyelven ismerteti a nyáron terasszal is büszkélkedő kisvendéglő történetét. A nagy profitra hajtó éttermekben nem ilyen szövegeket olvasunk a papírterítékeken, hanem italrecepteket és egyéb, pénztárcákra kacsintgató harsány hirdetéseket – ezért számomra megható az Ilona-féle kivétel: az 1987 óta tulajdonosként és háziasszonyként sürgő-forgó Fodor Mária alázatos, hála- és szeretetteljes gesztusa az alapító elődök iránt, akiknek jelentőségét nem akarja elhomályosítani saját sikereinek fényével.

Ha visszaidézzük az 1956–1957-es esztendők végét és elejét, amikor ezrek csúszva-mászva, bukdácsolva, étlen, fagytól és hideg szelektől dermedten végre megérkeztek az Ígéret földjének számító Ausztriába vagy Jugoszláviába, akkor válik csak a szó valódi értelmében nemessé az Ilona Stüberl megnyitásának időzítése. Azt ma már tudjuk, hogy a menekültek színjátszó csoportok, rögtönzött játszóterek szervezésével és hasonlókkal próbálták elviselhetővé tenni a nyakukba szakadt szabad rabságot – a jövő bizonytalanságát. S ha véletlenül Bécs szívébe tántorogtak, amelynek egyik kamrájában a magyar Stüberl dobogott, akkor hirtelen – mégha pár percre is csupán! – a hímzett falvédők előtt levest kavaró, kenyeret szelő édesanyjuk mosolya, simogatása is felragyogott előttük. És az ízletes bableves meg az Ilona-palacsinta a jövő ígéretévé minősült.

Talán azért sikeredik kissé érzelgőssé ez a bemutatás, mert éppen az 1956-os, kanadai emigrációba kényszerültek élettörténeteinek a feldolgozása idején léphettem be drága barátnőm, a mindenre odafigyelő Varga Gabriella társaságában a bécsi éttermecskébe, de így utólag sem tudok változtatni a véleményemen. Csodálattal gondolok Fodor Mária szorgalmára, lelkesedésére, aki büszke a munkájára, munkatársaira, vendégeire, konyhájának minden termékére, az immár tíz nyelven hirdetett menüajánlatra, amelyek közül néhánynak a receptjét két évvel ezelőtt férjem, Telch György fordította angolra. Ajánlom mindenkinek, hogy Bécsben jártában ne kerülje el az Ilonát, mert a finom magyar ételek-italok mellett olyan szeretet fogadja, amilyent általában csak gyermekkorában szokott kapni az ember.

További sok sikert az Ilona élén, kedves Fodor Mária!”

Varga Gabriella

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük