Arisztokrata családok leszármazottjaként Erdély egyik legnagyobb és legveretesebb múlttal rendelkező várkastélyát harcolta vissza a román hatóságoktól. Barcsay Tamás történészprofesszorral évszázados kanalakról, csorbítatlan magyarságtudatról és a gyalui kastély megnyugtató jövőjéről is beszélgettünk.

– A kívülálló azt hinné, egy olyan családban, mint a Barcsay, a legegyszerűbb beszélgetés is kész történelemóra. A történészpálya felé való fordulását is innen eredeztethetjük?
– Lehetett némi szerepe a környezetnek. Gyerekként is nagyon érdekeltek a királyok, királynők – kacagtak is rajtam a felnőttek –, rengeteg könyvünk volt, némelyik tele illusztrációkkal. Sok régi ezüst ötvösmű is a család tulajdonába tartozott. Barcsay Ákos fejedelem hatszögletű aranyozott ezüsttányérjára Erdély címerével a közepén például jól emlékszem, és azokra a kanalakra is, amelyeket a református egyház Barcsay Ábrahámnak, a fejedelem testvérének adományozott annak elismeréseként, hogy támogatta a Váradi Biblia kinyomtatását. Én meg játszottam ezekkel a tárgyakkal. Egy évvel a kitelepedésünk előtt betörtek a budapesti lakásunkba, mindenünket elvitték, jellemző, hogy főleg a kanalakat sajnáltam.

– Emlékszik, mikor járt először Gyaluban?
– Hogyne, a háború idején kisgyermekként a kastélyban töltöttem a nyarakat. A szobám a kisebb bástyában volt az anyámé mellett, az apámé egy hátsó bástyában, akárcsak az irodája. Telefonon értekezett a lenti gazdasági egységekben dolgozókkal, én meg nagy csodálattal néztem fel erre a „különleges” dolgokat művelő emberre. Utoljára 1943 decemberében voltam Gyaluban, utána már csak apám járt vissza, aztán ’44 nyarán egész kocsikaravánnal, 20-25 emberrel, állatokkal, mindennel indult Gödöllőre az anyai nagyanyám egyik kis birtokára. Ma is megvan a lista, hogy indulás előtt kinek mit adott a faluba megőrzésre. Egyes gyaluiak mégis betörtek a kastélyba, vitték, amit lehetett, azt beszélték, az első szovjet katonák állították le a rablást és pusztítást. Még ma is élnek emberek a faluban, akiknél megtalálható a kastély egyik-másik berendezési tárgya. Köztük néhány családi portré, többek közt dédanyámról, Bán­ffy Irmáról, és egy nagyon szép Barabás Miklós-festmény is.

– Szülei miért éppen Kanadát választották új hazául?
– A háború befejezte után apám a Magyar Rádiónál talált állást, aztán 1949-ig az amerikai nagykövetségnél dolgozott, rövid ideig sofőrként, majd a mezőgazdasági osztály munkatársaként. Egy asztaltársaság tagjaként egyszer begyűjtötték az állambiztonságiak, kihallgatták és összeverték, aztán közölték vele: mi magát most megvertük, megfélemlítettük, menjen vissza a nagykövetségre, aztán jelentsen nekünk! Jelentett is, de az amerikaiaknak, a kulturális attasé elfuvarozta a családot az osztrák határig, egy csempész pedig átvitt bennünket. Kezdetben úgy volt, hogy Amerikában telepedünk le, de a terv valamiért meghiúsult, apám viszont Ausztriából mindenképpen tovább akart menni, úgy gondolta, még mindig túl közel vannak az oroszokhoz. Meg hát 1949 februárjában még senki sem tudta volna megjósolni, hol áll meg a Vörös Hadsereg, apám egész Európát nem érezte biztonságosnak, attól tartott, a nyugatra vonuló szovjeteket nem lehet feltartóztatni. Így kötöttünk ki végül Torontóban negyven dollárral a zsebünkben. Apám először egy gyárba került, ahol egy Zichy-gróf és egy Habsburg-rokon is dolgozott, zsákokat készítettek. Később az egyik torontói egyetem adminisztratív osztályának vezetője lett, budapesti közgazdaságtani doktorátusának, mezőgazdasági akadémiai végzettségének semmi hasznát nem vehette.

– Tízéves gyermekként került idegenbe, mégis elismerésre méltó módon megőrizte magyar identitását, anyanyelvét…
– Pedig nagyon könnyű lett volna átváltani angolra. Szüleim azonban nem tolerálták, hogy otthon más nyelven beszéljünk, mindig magyar szóval ebédeltünk, vacsoráztunk. Mivel csak negyedik osztályig jártam magyar iskolába, sőt, azt sem fejezhettem már be, egyértelműen a szüleim érdeme, hogy magyar maradtam.

– Fél évszázadon át táplált Erdéllyel, Magyarországgal valamilyen kapcsolatot?
– Hogyne, 1968-ban jártam is Gyaluban, igaz, inkognitóban. Oxfordi egyetemista társaimmal voltunk látogatóban a Szovjetunióban, visszafelé jövet néztünk be Gyalura. Sok minden megvolt még a kastély berendezéséből, sem a kert, sem a kastély nem tűnt rossz állapotban lévőnek. Bennünket, a kelet-európai ideológiák és rendszerek iránt érdeklődő nyugati egyetemistákat az ott működő iskola igazgatója igen „vonalasan” vezetett körbe. A mellénk rendelt kucsmás parasztot viszont nem lehetett „meggyőzni” a hajdani elnyomó urak borzasztóságáról, akkora nosztalgiával beszélt apámról, Barcsay Józsefről, hogy kis híján elsírtam magam. Egy másik falusi ember magyarul szólt hozzám, és amikor bemutatkoztam, azt mondta: gondoltam, hogy maga az. Azonnal hozzátette, erről senkinek egy szót sem, de azért még megkérdezte, mikor jövünk már vissza. Amúgy sokáig el voltunk vágva a szülőföldünktől, apám hosszú ideig nem mert kockáztatni, talán 1966-ban utazott először Budapestre.

– Az 1989-es változások után azonnal látott esélyt a Gyaluba való visszatérésre?
– Mindjárt a legelején. Ha lehetőség adódik a kastély visszaszerzésére, azt meg kell ragadni, hangoztattam. Kényelmes polgári életet is élhetnék, de nem azt akarom. Aztán elindítottam a vissza­igénylési folyamatot, amit nemcsak személyes ügyemnek tekintettem, hanem a családdal, Erdély történetével is szorosan összekapcsolódónak. Feladatnak, kihívásnak kezeltem. Arra persze nem számítottam, hogy ilyen hosszasan elhúzódik a folyamat, illetve hogy ilyen következményekkel jár. Az iskola 2002-es kiköltöztetése és a 2012-es visszaszolgáltatás közötti tíz esztendő alatt például sok évszázados fa esett áldozatul a gazdátlanságnak. Többek között az az öreg fa, amely alatt kisgyerekként én is sokat játszottam, és amelyről azt mondták, hogy Rákóczi fája. A legenda szerint 1660-ban az alatt pihent meg a sebesült II. Rákóczi György fejedelem, mielőtt Váradra menekítették volna. A megmaradt fák legtöbbjét pedig megtámadta a fagyöngy, a kolozsvári piacokon év elején kínált fagyöngyágak egy része a kastélyparkból származott.

– A román hatóságok 2012-ben szolgáltatták vissza a gyalui várkastélyt, amely 2014 elején máris tulajdonost váltott. Magára nézve nem tartotta érvényesnek az arisztokrácia híres törvényét, miszerint „kastélyt el nem adunk”?
– Talán nem kell bizonygatnom: nem azért igényeltem vissza, hogy gyorsan eladjam. Úgy ítéltem meg, hogy nem történt helyrehozhatatlan rongálás, állagromlás. Olyasfajta hasznosításban gondolkodtam, mint a Nyugat-Európában látogathatóvá tett kastélyok esetében, ahol nemcsak az épületek, a berendezések tekinthetők meg, de a tulajdonos életébe is be lehet pillantani. Húsz termet terveztem berendezni szerves kastélyturizmusra, igazi kuriózum lehetett volna a régióban. Persze a tető megjavítása, a betört ablakok kicserélése halaszthatatlan volt, konzerválni kellett az évtizedeken át kisegítőiskolának otthont adó épületet, de a nagyobb szabású javításokat később készültem elvégeztetni, amikor már megtaláltuk a kastély végső rendeltetését. Nem ambicionáltam, hogy egyedül, fejedelmi módon éljek egy hatvan szobás kastélyban. Mindig úgy gondoltam, hogy Erdély legnagyobb privát rezidenciájának kulturális küldetése is van, amelyben az erdélyiek megtalálják saját helyüket. A Kolozs megyei hatóságokkal való közös tervezgetésben azonban fokozatosan magamra maradtam, egy háromhetes távollét után 2013-ban pedig olyan fejlemény fogadott, ami mindent eldöntött.

– Mi történt?
– Leszakadt az ebédlő plafonja, és mintha azzal az egész örökség felelőssége immár elviselhetetlen súllyal zuhant volna a nyakamba. Óriási gerendák feküdtek szanaszét a földön, én meg úgy éreztem, a feladat meghaladja az erőmet. Csontig hatolt belém a felismerés: ha nem tudom megmenteni az épületet, az utókor engem fog hibáztatni Erdély egyik legnagyobb és legveretesebb múltra visszatekintő várkastélyának elenyészéséért.

– Hogyan zajlott egy ekkora ingatlan eladása?
– Természetesen nem a lapok apróhirdetés oldalán kerestem vásárlót, több bizalmi ember is dolgozott az ügyön. Akadtak jelentkezők, egy ausztrál-román házaspár tűnt a legkomolyabb érdeklődőnek, alaposan utánuk is néztünk, semmi „gyanúsat” nem találtunk, aztán valamiért mégis kihűlt az érdeklődésük. Közben viszont a kolozsvári Gergely Balázs révén találkoztam Nagy Elekkel, Méhes György író fiával. Épp akkortájt fejeztem be Méhes György Kolozsvári milliomosok című regényének olvasását, de nemcsak annak hatására bíztam meg a fiában. Különösebb ígéret nélkül is éreztem, hogy Nagy Elek az én szívemnek is kedves felhasználásban gondolkodik. Annak is örültem, hogy nem sokkal az üzlet nyélbe ütése után, már 2014 nyarának elején elkezdték az ásatásokat, amelyek nyomán véglegesen cáfolni lehetett a buta tézist, miszerint a gyalui várkastélyban vannak ugyan régi kövek, de összességében 19. századi épülettel van dolgunk. Én már 2014 elején, még az adásvétel előtt kijelentettem: Nagy Elek megmentette a gyalui várkastélyt. Béke van a lelkemben, és remélem, a nagyszüleim is békében pihennek tovább a sírjukban.

BARCSAY TAMÁS
1939-ben született Budapesten erdélyi arisztokrata családok leszármazottjaként. Tízéves korában a szüleivel Ausztriába, másfél év múlva pedig Kanadába vándorolt ki. A torontói egyetemen szerzett történészi diplomát, majd az oxfordi egyetemen történész doktori címet. 1972-től a torontói Ryerson Egyetem tanára, nyugdíjazása után az egyetem örökös professzora címét kapta. A Kolozs megyei hatóságok 2012 nyarán szolgáltatták vissza neki a gyalui kastélyt, amelyet aztán 2014-ben adott el Nagy Elek üzletembernek.

Csinta Samu/Háromszék

 

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük