Fotó: Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye – Facebook

A felejthetetlen Tempfli József püspök atya temetési szertartásán jártam legutóbb a nagyváradi római katolikus székesegyházban. Várakoztam a sokezres gyülekezetben a szentmise kezdésére, közben önkéntelenül is fölfelé emeltem a tekintetem, és hosszú percekig úgy is maradt.

Bár mi, protestánsok a fehér falak egyszerűségében keressük a hit szépségét, csendességét és áhitatát, ahol figyelmünk kizárólag az üzenetre és az üzenőre irányul, mégis megfogott, sőt rabul ejtett a látvány.

A bazilika szakralitása, a belső tér kimondhatatlan, ember alkotta szépsége, von Schöpf kupolafreskója, Storno Ferenc festményei, a főoltár és a mellékoltárok képei valósággal lenyűgöztek, a hatásuk alá kerültem. Lám, a Fennvaló már azelőtt üzent, szólt, kijelentett, hogy elkezdődött volna az istentisztelet…

Sok olyan embert ismerek, aki nem templomlátogató, és időnként egyenesen gúnyorosan, kihívóan beszél a hitről, a kereszténységről, de előfordul, hogy némelyikük egy-egy őszinte pillanatában azt is megvallja, hogy bizony vannak élethelyzetek, amikor valósággal bemenekül az istenházába.

Mert az életünkre rátelepedő világ zaja közepette, sok fájdalmas élményt, emléket, kihívást hurcolva jólesik, ha megszépülhet a lelkünk. És erre a legmegfelelőbb hely maga a templom. A szakrális tér, és benne az a csend, amelyben néhány perc erejéig számot vethetünk, fölfelé tekinthetünk és egyszer csak feltörhet belőlünk az addig elnémított ima szava is.

Ebben a templomi áhitatban egyszerre megtapasztaljuk az odafentivel való közösséget, amiről a Cseh Tamás által Ady Bandinak becézett, de költőfejedelemnek elismert alkotó így beszél: „Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.” És ez a csöndes, váratlan ölelés, ez a hitélmény megszépít.

Nem csupán bensőleg, de az arcon is ott fénylik, ott tükröződik az Istennel való találkozás szentséges öröme, az ő kibeszélhetetlen dicsősége. Tudnánk-e tagadni, hogy mennyire nagy szükségünk van mostanság ezekre a különleges lélekszépítő, életegyensúlyozó élményekre és megtapasztalásokra? Amikor annyi minden feszíti az életünk, és olyan sokféle irányba.

Amikor a kilencvenes évek elején először jártam Magyarországon olyan furcsa volt a kifejezéstelen, leginkább a zombifilmekhez hasonlítható, érzelmek nélküli arckifejezés a tömegközlekedésben, az utcákon és a boltokban, ami számomra addig ismeretlen volt.

Sokszor azon mulattam a metrón, hogy lám, én vagyok itt az egyetlen ember, aki mosolyogni mer / tud / akar. Persze ez a vírus azóta a teljes Kárpát-medencébe is eljutott. Sőt, már a falvak lakóinak arcán is otthonos.

Nem kell már messze mennünk a kifejezéstelen tekintetekért. Életünk valóságával olyan szépen találkozik mindaz, amire Pál apostol már kétezer éve emlékeztet, hogy a hit valami olyan örömet szabadít fel bennünk, ami megtelepszik az arcon is; megszépít és végső soron szavak nélkül is tanúságtevője leszel annak, aki remegéseid, szorongásaid és félelmeid közepette kitartóan tanít örülni.

1 Comment

  1. antal m.

    Felemelő, lelket gyógyító szavak!

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé.