A százéves mioritikus honban naponta Caragiale világa jön velünk szembe. Ez a nagykabátban izzadó, önmagát halálos komolysággal előadó nacionalizmus, a trikolóros Miticák világa, nem más, mint Nagyrománia jelenének legfőbb társadalmi és politikai szatírája.
A hadsereg képviselői illő komolysággal megkoszorúzzák a tordai szovjet katonai emlékhelyet. Abban a hitben, hogy a román hősök előtt tisztelegnek. Sebaj, gyorsan áthordják a koszorúkat a megfelelő helyszínre. Hiába, a csekély száz éves helyismeret...
Közben az Úzvölgyében a tavalyi temetőfoglalás évfordulóját ünnepelik a hivatásos mellveregetők. Hogy a betonkeresztek alatt nem nyugszik senki, az nem téma. Fő a győzelem.
A parlament sem akar lemaradni a versenyfutásban, egymás után gyártja az emléknapokat. Trianon után most a jó Mihai Viteazul is ünnepnapot kapott. Folytatása következik, még akad pár szabad nap a naptárban.
És ugye a Trianon-nap még hátra van, amikor még a szürke kerti veréb is három színben repked majd az ágon.
A Funar-dublőr Iohannis továbbra is rosszakat álmodik: mert mégis mozog a föld! És főleg Erdély. Az is nyugati irányba, és akkor ne legyen az ember tiszta ideg.
Mi meg száz év után végre rájövünk, hogy ezt az országot csak nevetve élhetjük túl. Komolyan venni esélytelen.