Azért, ha belegondolunk, ott folytatjuk, ahol ’86-ban abbahagytuk. Azt megelőzően még bőven a világ elitjéhez tartozott az akkori Mezey-féle válogatott, ma pedig futunk a labda után. Vagy anélkül. Szóval ugyanott folytatjuk, mert minden váratlan siker után az első szakmai, újságírói és szurkolói reakció a csodavárás.
A törökök elleni váratlan siker szinte az egekbe emelte a csapatot. Egy kicsit és egy kis időre megint elhittük, hogy van keresnivalónk a nagyok ellen is. Hogy van esélyünk visszajutni oda, ahonnan balsorsunk és ki tudja még mi minden, a mélybe sodort egy dallamos nevű mexikói városban, bizonyos Irapuato-ban.
Valahol érthető is a csodavárásunk, hiszen ezért szurkolunk, ezért izgulunk, ezért élünk együtt minden válogatott mérkőzéssel, mert azt reméljük, hogy még a mi életünkben megtapasztalunk valamit, abból a rég letűnt és sokat felidézett régi dicsőségből.
A tények azonban könyörtelenek, sok-sok böjtölés után jön csak egy-egy siker vagy sikerecske, de mi ennek is örülünk, mert a szurkoló már csak így van összerakva. Először szitkozódik, csapkodja a térdét, a kanapét és a kézügybe eső dolgokat, de aztán szép lassan lehiggad és újra hinni kezd.
Legközelebb majd abban, hogy október 8-án Bulgáriában újra összehozunk egy picike csodát. Mert reménykedni jó dolog.