A kis, évszázadokig ereklyeőrző partiumi települést, ahol élek, polgármester-választás láza fűti most.
Hol egyik, hol másik jelölt fényképe mosoly ránk az ablakból és ígéri a Kánaánt. Itt így plakátolnak. Ki-ki a maga szimpatizánsát aggatja az utca felőli szoba ablakára.
Nemes küzdelemnek indult, férfias versenynek, de a kampány menet közben felzabált mindent, amihez hozzáért. Így lett a végkifejlettre a politikai lejtőn elengedett kisgömböc hasas nagygömböc.
Most, amerre csak lépünk karaktergyilkos történetek, tudatosan terjesztett hazugságok hevernek az út mentén, mint apró és fényes üvegcserepek, amelyekbe könnyű belelépni, általuk megsérülni.
Évtizedes barátságok látták kárát a személyeskedésig menő vitáknak, rokonok fordultak egymás ellen. Még a kampány-időben házasságot kötött ifjú párt is megosztotta a jelöltek személye.
A közösségi médiában megosztásokkal terjed a cirkusz. A gömböc pedig csak gurul tovább, egyre többeket ragad magával. Családok, kapcsolatok, lelkek sérülnek, mérgeződnek a nyomában.
A kampánynak nemsokára vége, a versengés hamarosan lezárul, de kérdés, hogy az indulatok gátszakadását, a lelki kútmérgezést sikerül-e fertőtleníteni és megtisztítani? Fiatalok legyintenek, hogy ők így és ilyen közegben nem maradnak, jut még hely nekik is Londonban, a „magyar utcában”, emlegetik. Ki tud itt békét teremteni, tesszük fel a kérdést egyre sűrjebben és növekvő aggodalommal.
Másfajta versengéseink is szorongatják a lelkünk. Amelyek arról szólnak vajon hány ismerősöm van a facebookon? Mennyi lájkot kapott egy-egy megosztásom? Hova jár a gyermekem, és hova járok én? Mit eszem és mit iszom? Hol nyaralok és mibe öltözöm?
Az életünk minden területén nagy a verseny. Nem is verseny ez már, nem nemes, babérkoszorúért vívott küzdelem, hanem állandóan oldalra sandító megfelelési kényszer.
Merthogy folyamatosan hozzámérjük magunkat, életünket az adott trendhez, áhítattal vagy irigyen figyelt személyekhez, celebekhez vagy ismerősökhöz. Ennek szorításában vergődünk.
Sokszor észre sem vesszük, hogy voltaképpen már nem is a saját életünket éljük, hanem valaki másét. Megfeledkezünk arról, hogy önmagunk legyünk, szabad utat kapjon személyiségünk, saját kútfőből, testi-lelki erőforrásból merítsünk, mert a versenyszellem, a másokhoz való méricskélés automatizmusa, az életünkbe beengedett számos idegen elem észrevétlenül eluralkodott rajtunk.
Ez a másolási kényszer kiöli belőlünk a kreativitást, a jó értelembe vett önmegvalósítást, az életünk, társadalmunk átalakult egy hatalmas versenyszférává, amit elural a küzdelem.
Talán ezért is rajongunk annyira a sportban látott versengésért. A nemes versengés illúziójáért. A számunkra másolhatatlan, csak nézhető teljesítményekért. Az egyéniségekért. Akik példaképeink. És mert a nemes küzdelem, a győzni akarás megtanít lelkesedni. Életünk sója lesz.
Gyógyírja károgáshoz szokott néplelkünknek. Élményt nyújt, közösségi összetartozást, amikor szétdarabolt életünk a verseny hevében, izgalmában, hajrájában önfeledten emeli a magasba az öklét.