Emlékszem egy kollégámra, aki egyik őszinteségi rohamában arról mesélt, hogy valóságos lelki traumaként élte meg, amikor betöltötte a negyvenedik életévét. Mesélt könnyekről, a negyedik iksz, és úgy általában az öregség miatti titkos éjszakai sírásokról is.

Megvallom, akkor – ez olyan hét éve volt – kicsit mulattam is rajta magamban. Itt van ez a negyvenet alig pár évvel túllépő pasas és tessék: telesírja a párnáját, csak mert múlnak az évek. Gyerekesnek tartottam az egészet.

Aztán néhány évvel később magam is beléptem a negyvenesek klubjába és, ha a sírás nem is, de néha egy kis félszeg számolgatás azért időnként megkörnyékez. Egy-két évtizede még a virgonc fiatalok közé számlálhattam magam, de még a harmadik ikszet koptatva is felhőtlenül fiatal voltam. Aztán a negyvenes szám egy kicsit elbizonytalanított. Pár éve még sértve éreztem magam, ha letegeztek, rámhellóztak a csitri eladók, most meg felkapom a fejem, hogy ugyan, miért magáz ez a fiatal fiú vagy lány?

Mostanság már csak az idős nénikék neveznek fiatalnak, igaz néha még az ötvenesek is, de ilyenkor már hitetlenkedve keresem az iróniát a szemekben. Az egyházi ifjúsági munkában, ifjakkal focizva, programokat szervezve, közöttük és velük kissé megfiatalodom, de a számok, az évek és a naptár nem hazudnak.

A nézettségi felmérések 18-49 év közötti célcsoportjában még benne vagyok, még rám is számítanak a cégek, ha el akarnak adni valamit. És mégis azon gondolkodom mostanság, mégis mi változott? A párnájába síró kollégának lenne igaza, mert „véget ért a lázas ifjúság”, amihez észrevétlenül bár, de mégis görcsösen ragaszkodunk és nem tudjuk elengedni?

Olyan ez, mint valami gyász, egy új életszakasz kezdetén, amikor az elmúlónak, ifjúkori önmagunknak búcsút intünk, és valami egészen más vár ránk, a felelősséget hordozó középkor. Amikor, éppen ezért, sokkal értékesebb számunkra a megélt jelen. Az élet maga. Az azzal való gazdálkodás. Talán egy kicsit életművésszé is válunk. Elkezdünk tudatosabban élni, jobban értékelni a perceket, az új napot, a kedvest és az otthont.

Értékelni az életet, ezt a megmagyarázhatatlan csodát, amit a Teremtő nekünk ajándékozott, kérés nélkül is a markunkba nyomott, hogy valami kis nyomot hagyjunk magunk után a világban. Szóban, írásban, szívben. Ehhez azonban, ahogy a fülemben csengő dal mondja, el kell kezdeni élni. Nevetni, szeretni, csillagokat nézni. Hogy „ne kelljen félni”. Nem, mintha eddig mindezt nem tettük volna, de valahogy másképp, talán magát az időt nem kellően értékelve. Mert nem látszott a vége.

És most, hogy méricskélünk, belátjuk, hogy oly sok időnk elment aggodalomra, félelemre, szorongásra, veszekedésre és annyi másra. Az élet rostáján kihullott, sok-sok eltékozolt, elveszített idő nem jön vissza soha már. Ezért, így a negyvenen túl, legalább azzal éljünk jól, amink van, ami reánk vár. Ami megadatik. Ahhoz kell jó képet vágnunk. Az élethez magához. Kortalanul. Tudva, hogy odabenn egy tizen-huszon-akárhány éves ifjú dörömböl. És élni akar.

1 Megjegyzés

  1. ez van

    Kedves Tibor! Talán igaza van, de csak annyiban, hogy a negyven az, amikor az ember rájön, hogy az idő nem húz be az időmegállókba, és nem rostokol ott percekig, órákig, utasokat várva. Folyamatosan megy, megállás nélkül, az idő-mérföldköveket egymás után hagyja maga mögött és megismételhetetlen időtájakra visz bennünket. A lényeget megfogta, minden időtájon maradandót kell alkotni, olyat, amiről majd nagyszülőként szívesen mesél unokáinak. Mert, hát a nagyszülői állapot is hozzánk tartozik, s az ifjúi lendületet először gyerekeinkben, majd, ha elég kegyben részesülünk, akkor unokáinkban élvezhetjük. És nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy “minden korban van valami, ami akkor és ott jó”. Mindezek mellett hálásak kell legyünk az ajándék kegyért.

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük