Röszke – 2015 / Fotó: atv.hu

Minden úgy kezdődött, hogy a köztévéből egyszer csak ránk szakadt a migránstéma, évek óta ez uralja a műsoridőt. Aztán szép lassan hozzászoktunk, hogy ha akarjuk, ha nem, ha van kerítés, ha nincs, a migránsok jönnek, özönlenek, vonulnak, kérnek, követelnek.

Erdélyben, több év elteltével is azon anekdotázunk, amikor két eltévedt afgán sírva fakadt, miután a határőrök közölték velük, hogy Németország helyett Romániába jutottak, a hármashatár közelében. Az egyik partiumi faluban pedig napokig téma volt egy szlovákul beszélő, mint kiderült rokonlátogatóba érkező család, akikre a pánikgombot nyomó mindentudó nénik rögvest rendőrt hívtak, mert a hírek hatása alatt azt hitték, itt vannak a „migráncsok”!

Sajnos az eltelt évek valósága ennél sokkalta szomorúbb. Európa ostromlott várként füstölög; harctér, háborús övezet lett. Kultúrák és civilizációk ütköző zónája. Csupán azért túlzás mégis háborúról, ütközetről beszélni, mert egyelőre egyoldalú támadást látunk, és elmaradó védekezést.

A nyitott karámba betörő farkasok kényük-kedvük szerint marcangolják az egykedvű bárányokat. A bégetés azonban legfeljebb csak a nyuszik ellen hatásos fegyver. Ha ránézünk a térképre, úgy tűnik, csak az a sokat szenvedett, az államszocializmus igájából kimenekedett közép-keleti féleurópa volt képes egységes és saját nemzeti érdekeit szem előtt tartó döntéseket hozni.

És vajon mennyi áldozat, milyen további konfliktushelyzet kell még ahhoz, hogy végre Brüsszel, azaz a kontinens nyugati fele is megértse, itt és most önfeladás és félreértelmezett, anarchiába hajló befogadás helyett határozott és egyértelmű önvédelemre van szüksége?

Többször példálóztam már nyugati ismerőseimmel, akik valami érthetetlen Csipkerózsika álomvilágban ringatóznak. Az egyházi hátterűek mindig lelkesen beszámolnak egy-két keresztyén hitre tért migránsról, kedélyes teadélutánokról, mindezt abban a mérhetetlenül naiv hitben, hogy lám mindenki integrálható. Mint a mesében. Igaz, lelkesedésük folyamatosan csökken, bizonyára volt már alkalmuk belekóstolni a migráció árnyoldalába is.

Ellenpéldaként pedig a „szörnyűséges budapesti migránspolitikát” teszik szóvá, hogy érezzük csak kényelmetlenül magunkat, amiért más utat választunk. Miközben manapság időnként már kétnaponta bréking nyúz van, a valóság folyamatosan ébresztget.

Amiről filozófusok írtak, biztonságpolitikai szakértők riogattak, az most a rémálomnál is rosszabb lett: maga a valóság. Ázsia Európába költözött, és vele együtt minden, amitől tartottunk. Már rég nem arról van szó, hogy be kell-e fogadni a menekülteket, nem szolidaritásról vagy keresztény irgalmasságról. Tegyük hozzá: milyen kár, hogy nem erről, mert a megoldást megtalálni könnyebb és békésebb lenne mindenki számára, ha csak segíteni kellene és nem védekezni is közben. Hiszen mindig is tudtunk és akartunk segíteni a közeli és távoli bajba jutottakon, Kárpátaljától a távoli, cunami sújtotta Indonéziáig.

Az elmúlt évek alatt világossá vált a képlet: olyan milliós populáció érkezett, érkezik Európába, amelynek fanatikus vallási és civilizációs világképe merőben különbözik a befogadói közeg kultúrájától.

Pár éve még magam is feltettem a kérdést: vajon akarnak-e európaiak lenni? Ma már egyértelmű a képlet. Dzsihádban, iszlamizált Európában gondolkodnak. Az idő pedig ma már nekik ketyeg Londontól Párizsig, Bécstől Skandináviáig.

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük