Forrás: mek.oszk.hu

Hajnali öt óra, félálomban hallom ahogy a megállóból indul az első busz. Alszom tovább. Mama korán kel. Fél hét tájban kimegy a konyhába, hogy ne zavarjon. Én közben még tekergetem a nyakam a hatalmas, tömött párnán.

Az egyenetlen szalmazsák nem éppen álmaim matraca, de valahogy azon soha nem fáj a derekam. Hétkor a csorda hangja ébreszt ismét. Lassú, ringó járással, méltóságteljes, elnyújtott marhabömböléssel, kolompolással vonulnak végig a falun. A másik oldalamra fordulok.

Mire végre felébredek, már benne járunk a délelőttben, javában pezseg a falusi élet. A reggeli készen vár, Mama friss tejet is hozott időközben, a majorság vígan kapirgál az udvaron. Teszek-veszek, vizet hozok, próbálok hasznosnak látszani. Ügyetlenkedem a kertben, hadat üzenek egy életlen kapával a félméteres burjánoknak. Addig nem nyugszom, míg az összeset ki nem vágom. A Nap hamar kiszárítja a kikapált gazt. Közben a konyhában már javában fő az ebéd. Mindig ugyanakkor, délután egy órakkor ülünk le ebédelni. Ha nagy meleg van odakint, behúzódunk és pihenünk egy kicsit a hűvös házikóban. Késő délután focizni megyek a helyi barátokkal. Persze én, a 4-5 évvel idősebb vagyok a menő, az aktuális gólzsák, a triblikirály.

Időnként, egy-egy hétvégén buszra ülünk Mamával. Egyik rokonunk, Marci bá a sofőr, büszkén ülök be mellé, az elkerített sofőrfülkébe. A közeli kisváros strandjára megyünk. Mama a bejárat előtt csatlakozik néhány további öregasszonyhoz, kipakolja az eladásra szánt zöldséget, én pedig megkapom a zsebpénzt és indulok fürdeni. Aztán időnként kijövök egy kis újabb pénzt kunyerálni fagyira, palacsintára, szukra*. De valójában Mamától soha nem kell kunyerálni. Elég kérni. És az ember, ennek tudatában soha nem is mer többet kérni, mint amennyire szüksége van.

Még biztos megvan az a betonplacc, ahol Mama állt és árulta a hazulról hozott zöldséget a délutáni napsütésben. És még megvan az az udvar, ahol legyengülve többször is elesett, amikor a friss tejet hozta. Később már mindkét kezébe bot kerül, mert az ereje egyre fogy. Mindketten tudjuk, hogy valami a végéhez közeledik. Egy élet. És mindketten tehetetlenek vagyunk. Próbálunk erősnek mutatkozni, ügyet sem vetni az elmúlásra, de az elmúlás minden nap visszajön és kéri, követeli Mamát, ahogy egykor elvitte magával Tatát is. És én olyan fiatal vagyok, hogy bár látom a jeleket, de annyi minden, oly sok irányba elszédíti a tekintetem. Mindig valami tehetetlen dühöt érzek, amikor Mama elesik, mert tudom, az a Nyomorult Elmúlás naponta visszajön és követeli a jussát. Követeli Mamát is, mint ahogy elvitte Tatát.

Mama gyakran emlegeti Tatát, aki néhány évvel korábban halt meg. A vasárnapi ebédhez készülődtünk éppen. Az kellett legyen, mert úgy emlékszem, húsleves volt a tányérunkban. Ültünk a nagy faasztal két oldalán, amit a szokásos viaszkosvászon terítő borított különféle giccses virágmintákkal. Ott ültünk Mama meg én, és mertük az aranyló csodát. Tata a hátunk mögött feküdt, pihegett. Már hetek óta így volt. Egyik pillanatról a másikra esett le a lábáról. Azt mondta, megcsípte a kezét a Nap, amikor a hegyen kapálta a szőlőt. A helyiek hegynek dicsérik a szelíd dombot, amin szőlőt termesztenek. Tata mutatta is a kezét, ami szinte vörösre égett. Az ereje napról napra fogyatkozott. Anyám, nem hiába volt egyedüli gyerek, nem mondott le könnyen a szüleiről. Rohant haza és vitte magával a városi kórházba Tatát. A kezelés nem segített. Tata pár hét múlva ismét ott feküdt a kis vályogház deszkaágyában a dunyha alatt. Az utolsó napokban már csak lélegzett, félrebeszélt, motyogott ezt-azt. Már nem hallottam esténként, ahogy elmondja halkan, de jól hallhatóan a Miatyánkot.

A kicsi házikóban egy szoba volt. Az volt a nappali, a háló, az ebédlő, a minden. A szoba egyik szegletében ebédeltünk, tőlünk egy méterre szaggatottan, nehezen lélegzett Tata. Aztán egyszer csak egy jelentőségteljes, mély sóhajtás hallatszott és más semmi. Kiszállt belőle a lélek. Ma elfekvőkben, kórházi ágyakon és idősek otthonába halnak meg az emberek, de Tata ott halt meg velünk. Egy ebéd kellős közepén. Megállt a kanál a kezünkben. Döbbent csend. Csak egy régi óra ketyegett bele a halál aratásába. Ott, a vályogfalak között láttam először, hogy a természetközelben élő ember egészen másként viszonyul az elmúláshoz, mint az, aki nem ismeri, milyen is a halál. Amiről tudja, hogy az élet része, vége, túloldala. Mama nyerte vissza hamarább az önuralmát. „Meghalt”, mondta, mint aki felkészült rá és tudta, hogy bekövetkezik. „Legalább együk meg az ebédet”, tette hozzá. Mai ésszel felfoghatatlan mindez.

Ma, amikor nem tudunk mit kezdeni a halállal, inkább elfordulunk tőle. Becsukjuk a szemünk és azt hisszük legyőztük. Az egyszerű földművelők életében ez másképpen volt. Tata meghalt és mi esszük az aranyló húslevest. Esszük Tata kedvencét. Mert mindennek megvan az ideje. Mert most erősnek kell lenni. Aztán majd eljön a sírás ideje is. Tata halála után egy évet a „porfészekben” töltöttem. Az egy szoba, konyhás, vályogból épült házikóban, petróleumlámpa-világításnál. Kakaskukorékolásos, csordakolompolós ébredéssel, csillagösvényes, mélységesen csendes estékkel. Ez volt a leghosszabb időszak, amit Mamával töltöttem.

Gyerekkoromban, amíg hosszú évekig velünk laktak, Tata magával vitt fát vágni. Varázslatos volt, ahogy mentünk a fehérbe borult tájban a Körös-parti irtáshoz. Vékony fácskákat vágott ki és lombozott le, azt húztuk haza a kicsi fából készült szánkóval. Gyenge fácska volt az, nyers, amely hosszan siratta sorsát a tűzre téve. Sok meleget nem is adott. Én meg büszkén vittem Tata után a baltát, azzal a hittel, hogy vadászni megyünk és a balta fokával majd jól fejbekólintom a nyulacskát. A nyulacska persze mindig megmenekült.

Tata, mielőtt lement volna a pincébe borért, előbb még pajkosan rám kacsintott: kájnész boú! Ebből persze nem értettem semmit, csak azt, hogy borért megy. Szüntelen ingáztak Mamával a szülőfalu és az otthon között. Folyton menni kellett, a föld várta vissza gazdáját. Egy régi, közös utazásunk közben odasomfordáltam hozzá és megkérdeztem, van egy leje? Volt. Sportújságot vettem rajta. Kedves olvasmányomat, kapkodva kerestem a Bihar FC hétvégi mérkőzésének eredményét. Amikor végül Tatáék visszaköltöztek a falujukba, megvettek egy aprócska házat. De akkor is folyton úton voltak, megrakott táskákkal hozták a szőlőt, a gyümölcsöt. Nem telefonos világ volt az, mindig váratlanul érkeztek. Annál nagyobb volt az öröm a lelkes unokacsapatnak, hangos gyermeki sikongatással futottunk eléjük, amikor nyílt az ajtó és lekerült a vállról az átalvető.

Ahogy cseperedtünk, már mi is elindultunk hozzájuk. A nap végén kiültem Tatával a kis ház elé és néztük, ahogyan ráereszkedik a falura a lassú, súlyos sötétség, amihez végtelen csend társult. Ő egy hokedlin ült, én meg guggoltam mellette a küszöbön. Csak néztünk némán. Aztán Tata bement és lassan, komótosan lefekvéshez készülődött. Ilyenkor sokszor hallottam és mosolyogtam őket, amint Mamával vitáznak valami jelentéktelen ügy fölött. Végül minden elcsendesedett. Én is készülődtem, kint a konyhában, lehúztam a petróleumlámpa fényét és elindultam a cimborákhoz. Azok már modern idők voltak, bárnak mondtuk a kocsmát. Rendszerint későre értem haza. Mama megébredt és halkan korholt, hogy már megint milyen sokáig maradtam. Némán levetkőztem és bebújtam az ágyba.

Tatának, halála előtt nem sokkal egy sportcipőt ajándékoztam. Már nem tudom mi volt a bajom vele, de a lényeg, hogy a fehér külsejű, modernnek számító, ruganyos talpú cipőért Kolozsvárig utaztam. Tata addig mindig nehéz bakancsban és félcipőben járt. Már csak keveset hordhatta. Aztán a fehér sportcipő végleg gazdátlan maradt, az ágy alatt kallódott sokáig. Mama gyakran felemlegette Tata szavait, aki távollétemben sokszor elmondta, a fehér cipővel a lábán, hogy ilyen kényelmes lábbelije még soha nem volt. Hálásan hallgattam, jó érzés volt, hogy valamit én is adhattam neki. Könnyű léptekkel ment át a túlvilágra.

Mama tíz évvel élte túl Tatát, és erre az évtizedre azóta is úgy tekintek, mint valami égi kárpótlásra Tata korai haláláért. A makacs tenniakarás a sírig elkísérte Mamát. Néha már dühített is, ez a realitást figyelmen kívül hagyó, már erő nélküli akaraterő. A földhöz kötődő szegényember elszántsága volt ez, akit a sors nem kényeztetett el. Aki tudta: Istenén kívül csak a két kezére számíthat. Nem is volt tétlen soha ez a két kéz. Először egy, majd már két botra támaszkodott, a gyenge test egyre nehezebben vonszolta magát, mégis ez a sokszor idegesítő, már-már megmagyarázhatatlan makacsság és tenniakarás ott ízott benne.

Elvittük magunkhoz, de alighogy erőre kapott egy kicsit, máris menni akart, a száz kilométerre fekvő kis faluba, mert munka van. A föld, ami művelésre vár és a ház, ami a lakójára vár. De már mind tudtuk, hogy mindkettő, a ház és lakója is a végső stádiumban van. Mama elment és a ház sem bírta sokáig. Leroskadva távozott gazdái után.

3 hozzászólás

  1. Névtelen

    csodalatos

    Válasz
  2. Névtelen

    Gyermekkorom

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé.