A Black mirror, azaz Fekete tükör a kortárs brit filmművészet csúcsa. Témái jelenkorunk fordított valóságát állítják célpontba, néha pedig az ebből kialakuló közeli jövő abszurd és groteszk világát tárják elénk, méghozzá meglehetősen sokkoló eszközökkel. Az egyes epizódok nem feltétlenül kapcsolódnak egymáshoz, viszont mindegyik provokatív és elgondolkodtató.
A nemzeti himnusz című részben az angol királyi család tagját, Susannah hercegnőt elrabolják, és csak akkor engedik szabadon, ha a miniszterelnök élő adásban szexuális aktust hajt végre egy disznóval.
Szegény kormányfő szorult helyzetbe kerül, de ellenáll a zsarolásnak. Csakhogy ekkor jönnek a politikai és kommunikációs tanácsadók, a közvélemény-kutatók, ők pedig csóválják a fejüket, hogy de így, de úgy, de amúgy… A közvélemény szereti és kedveli a hercegnőt, teljesítenie kell ezt a kérést, mert ezt várja el a szavazó, súgják a fülébe a kormányfőnek a tanácsadók.
Végül akkora lesz rajta a nyomás, hogy a miniszterelnök vállalja a szexuális aktust. Az eseményt élőben közvetítette a televízió, és mivel mindenki azt nézte, az utcák teljesen kiürültek, senki nem vette észre, hogy a hercegnő kint kószált a városban, az elrablója már fél órával az aktus előtt elengedte.
Mint kiderül, a tettes az egész akcióját egy médiahacknek szánta, hogy bebizonyítsa, mennyire függnek az emberek a médiától. Valamint annak is torz tükröt állít, hogy a fősodratú politikusok a leggerinctelenebb emberek, olyanok akik voltaképpen bármire képesek a hatalomért, híján vannak minden elvnek, értékrendnek. Ami a világukban értéknek látszik, az csak egy politikai máz, valójában nincs mögötte semmi. Átgázolnak mindenen és ha kell, a disznóval való közösülést is bevállalják, mert semmilyen tartásuk nincsen.
Magyarországon még nem ilyen fejlett a demokrácia, mint Angliában, de a közéletben a Black mirrorhoz hasonló sokkoló epizódok nálunk is megjelentek az elmúlt hónapokban. Fehér öltönyös bulibárók, adócsaló szélhámosok úgy tűntek fel az értékelvű nemzeti keresztény tábor élén, hogy attól egy edzett krokodilgyomrú embernek is hasmenése lett volna. Zalatnay Cini megérkezése a nemzeti táborba, csak az első lépés volt, még jó, hogy megvárták, hogy kijöjjön a börtönből.
Aztán a külügyminiszter nagyszerű barátkozásai után sor került a Külügyminisztériumban a fideszhez csatlakozó Győzikére is. És ma már Fásy Ádám komponálja a miniszterelnöknek a magyar kultúrát.
És ez után sem akadt senki, aki azt mondaná, talán ez már túlzás. Szavazatszerzés ide, szavazatszerzés oda, valami minimális tartásnak lennie kell még a politikában is, hiszen mindenkivel nem vállalhatunk közösséget.
Mert ezeknek a „szövetségkötéseknek” üzenete is van, azzal a világgal való azonosulást jelezik, amelyet az a másik képvisel.
Azzal a világgal pedig normális ember nem azonosulhat és nyilvánosan nem köthet vele szövetséget.
És ma, a választások előtt négy nappal olyan jelenetnek lehettünk tanúi, mely felér a Black mirror A nemzeti himnusz című részével. Orbán Viktor miniszterelnöknek a kisgrófós szelfije alatta van mindennek, ami alá politikus lesüllyedhet.
A keresztény-konzervatív közélet nagy része olyanná vált, mint egy albán látványpékség. Elöntötte a balkáni giccs. Nem ildomos hozzányúlni semmihez, mert minden ragad a koszos igénytelenségtől. Ami régen szégyen volt, az ma már büszkeség. A mai keresztény polgári sokaság olyanná lett, mint Határ Győző főhőse, aki egyedüli emberként lett túlélő a Földön, és egy idő után már csak hallucinációi vannak a valóságról.
Az igazságot és a szabadságot már nem is érzékelik. Nem írhatnak semmiről, ami a lényeg, nem beszélnek semmiről, ami a valóság, végül elfelejtenek gondolkodni is. Értékvesztett, gyáva és megalkuvó, képmutató világuk mindent elfogad, legyen az akármilyen ellentéte az egy héttel korábbi kijelentéseiknek, olyanok, akárcsak Orwell társadalma. Vagy ez lenne Fásy Ádám, Győzike és Kis Grófó világa.