Zsörk
Legelőször a dűlők nevei mennek feledésbe, mint világháborús nagyapáké, akik kapával, kaszával vállukon ballagtak a dűlőutakon munkába, vagy szekéren zötykölődve tértek meg megfáradtan a madárlátta kenyérrel, és a háborúkból, fogságból is ezeken a kerék szabdalta utakon vonszolták magukat toronyiránt haza, szülői, testvéri, asszonyi, gyermeki ölelésre várva.
Miként a búbos kemencék, feledésbe mennek az unokákat ringató, kenyérdagasztó nagymamák is, kik hamulúggal mosták, kezeikkel dörzsölve patyolatfehérré az ágyneműket, ruhákat.
Feledésbe vonul a határ, a kétkezi paraszti munka becsülete, értéke, mely verejték árán tartotta meg a magyar falut, s magát a nemzetet évszázadokon át. A barázdabillegetők serege is rég elvonult a pacsirtadallal. A vegyszeres határ ma már csak idegeneknek átjátszott, vagy elkótyavetyélt haszonszerző földterület.
Eltűnik a legelő, a csordák, a nyájak kolompjai, a libacsapatok gágogásai nem törik meg a nyugtató csendet. Öntelt idegenek bitorolják ezt, úri kedvtelésüknek hódolva.
Feledésbe merülnek a hagyományos, az ősök által adományozott utcanevek, helyettük történelmünktől, kultúránktól idegen megnevezések épülnek be fokozatosan a köztudatba és a köznyelvbe.
Eltűnnek a portákról az eperfák, az akácok, az orgonák, a labdarózsák, a jázminok. Helyettük táj- és lélekidegen tuják sorjáznak. Hadd lássa a világ: amerikánus és europér lett a falusi magyar is! Modern. (Óh, mennyi abnormalitás, deviancia, bődületes baromság fedőneve lett ez a szó, ami magyarul korszerűt jelent!)
Tudásszomj. Kultúrszomj. Kiüresedett fogalmak. (Hol van már az az idő, mikor Juliska néni a bugyi gumival felköltött okuláréval hatos petróleumlámpa fényénél olvasta fel a szomszédságnak esténként A tizen ötéves kapitányt?!) De kiüresedtek létmeghatározó fogalmaink is: hűség, becsület, hazaszeretet, barátság, stb. Valaha két magyar ember kézfogása szentesítette a megegyezést, és többet ért, mint ma a közjegyzői pecsét, aláírás. Igen, igen. A magyar becsület. A magyar barátság és hűség. Manapság az udvarlót, szeretőt, kedvest hívják barátnak, eltorzítva csodálatos szókincsünk, szent anyanyelvünk értéket hordozó szavait.
Kiüresedik a szellem, a lélek. Felszántják a régi temetőt, azoknak a hantjait, akik a területet ajándékba adták, hogy utódaikat legyen hová temetni. Ingyen. De hol van már az elhunyt ősök tisztelete, vagy az élő időseké? Felesleges már mindkettő, mint az ősi alma mater, a gazdakör, a malom.
Modernnek kell lenni. Hellót kell köszönni. (Mint kutyának dobott csont!) Azt is nyeglén. Valami megalapozatlan felsőbbrendűségi tudatból. Hisz valós emberi (rokoni, baráti) kapcsolatra nincs is szüksége a modern embernek. Elég a felszínesség. Éljen a virtualitás. Ha mégis elkerülhetetlen a beszélgetés, valami igénytelen kotyvalék nyelven mégis váltanak néhány mondatot. Aztán irány a net: a szülinapi torta, a virágcsokor, meg Gizike kifittyenő fél bögye. Csak bearanyozza, kitölti az életüket.
Modern lett minden és mindenki. „A múltat végképp eltörölni…” Az idősebbeknek ismerős ez a lélekdermesztő ének. Ezen a ponton (is) találkozik a kommunizmus a neoliberalizmussal.
A teremtett értékeket a feledés is rombolja. A kiábrándult nagyinak van igaza:
„Rossz világ volt ez régen is,
Jézus elszökött a Mennybe.
Mostanság meg, kis unokám,
már ufók sem járnak erre.”
Pataki István
A közölt fényképen a zsörki kápolna látható vajon? (Bakonyszücs és Pápateszér közötti dombtetőn terül el a néhai falu, romos házai között valaha virágzó udvarok elvadult gyümölcsfáiról szoktunk szüretelni – cseresznyefa tetejéről szőlőt, zamatos körtét, diót, illatozó birsalmát.)
Először azt hittem, hogy egy erdélyi faluról van szó.
De most, hogy olvasom Efentől, hogy a”cseresznyefa tetejéről szőlőt”
szüreteltek, már rögtön tudtam, Mo-ról van szó.
Az uborkafán pedig dinnye terem odaát.
Teremtőnknek nem “volt ” ,VAN célja velünk. Hiszen élünk ! Magyar nyelv tanárai , legyen nyári foglalkozás a határnevek ,dűlők neveinek megkeresése ,felidézése ,beazonositása. mi az akadálya ?
Rendben ferenc, kötözködjünk. A teremtés a múltban zajlott, a feladatot, ha adott, akkor adta. Ha nem teljesítjük, akkor a jövőben fog javítani. Az ő esetében nincs múlt, jelen jövő, csak a miénkben. Mi pedig csak a voltról beszélhetünk, meg a lesz-ről. A van annyira pillanatnyi, hogy azt nem érzékelhetjük még akkor sem, ha gyakorlatban folyamatosan használjuk egy rövid intervallumra. Ön pedig törököt fogott, ha csupán ennyi esett le a beírásból.
Kiváló gondolatok. A dűlőnevekhez annyit, h a település történelmét rögzítő templomi emléktáblára felírtuk azokat is, épp abból a megfontolásból, h legalább a tábla őrizze meg…
Szívemet lelkemet feltöltő írás !
Már alig vannak embertársak, azok akik még emlékeznek a régi valóságokra! De vagyunk akik mind a régit elhagyva de néhányunkban él és tényleg tudjuk, hogy sorozatosan mit is éltünk meg.
Szinte fölösleges siratni az elmúlt régi időket-nehézségeinket de főleg a szüleinkét, akik végig éltek/ vagy haltak két világ háborút! Nekem is jó érzés olvasni a régi megemlékezésekből, annál több ami a régi népeink hagyományai alapvető jellegzetességei voltak,- mind elmosódtak, feledésbe kerültek és lesznek tovább is. Jó magam is megéltem gyerekkoromban a gazdálkodó szüleimnél, 1946-47- es években, hogy árpapuliszkával táplálkoztunk. Dombos, terménytelen földeken szüleimmel szántás-vetéskor a földfelszínére dobot köveket, gyűjtöttük kosarakba és cipeltük sáncokba töltésnek. Szó eset a malmozásokról, habár nagyszüleinknek volt valami kezdetleges vízimalmuk, lassan tönkre ment és a gabona őrlését helyben nem tudtuk megoldani. Gyerekekül, 1-2 véka gabonát,/kukoricát, vagy búzát/ zsákokban a hátunkra vettük, elcipeltük 1o meg 1o Km-re őröltetni,a szomszéd falvakban messzire, hol malom volt! Hanem liszt nélkül nem tudtak a szülök előállítani, azaz élelmezni bennünket! Azok akinek lovas fogata volt, nagy mennyiségű gabona alkalmával szekéren szállították őröltetni a gabonát, azt meg kellett fizetni! Egyszer karácsonykor egy évben, ajándékul kaptunk a szülőktől új bakancsot a lábunkra és még valami palatáblát s füzeteket, amikor iskolások voltunk!
Szerencse, hogy a szüleink látták a kesergő életet és szakiskolákba irányítottak tanulni,szakmát és abból mint szakemberek, fedezni a sorsunk szükségleteit! Falusi gyereknek, ritkán adódott tehetsége, vagy anyagik lehetősége, folytonosabb iskoláztatásokra! Vonatott először életemben II. o. koromban láttam, madár távlatból, a mezőnkről Igy kezdtünk szétszóródni a családból 4-en,, szakmáink után látni és dolgozni s abból megélni, és családot alapítani, valahol! Az én szülőfalumban egy román nevezetű család élt, de magyar nemzetiségű mindenki! Majd 14-15 éves koromban örökre eltávolodtam fizikailag a családból, de lelkileg soha, s nagyon szép dolgos gyerekkort éltem, azok élményei törölhetetlenek az életemből! Köszönöm a kis kibontakozást!
Fikker János:
Legyünk építői a világnak…
Már messze járnak őseink, a holtak.
Feledni Őket, soha sem szabad.
Ha számunkra, jó példák voltak,
ha volt Bennük bátorság, akarat,
megtartani és védeni a Nyelvet,
óvni amit a világ meghagyott,
a talpalatnyi földet, életet,
“ahogy lehet” csaták között a Hont…
………………………………………………………
Most, emlékezni kell Reájuk!
Edzette Őket, gond,és küzdelem.
Jobb sors, megértés volt az álmuk,
emberként élni, a helyen,
amit kiosztott Nekik Isten.
………………………………………
Hogy korcsok lettünk,
Ők nem hibásak! Felelősök a vezetők!
A pártviszályok, sok-sok század…
Bizonyíthatják harcmezők,
jeles,és jeltelen sírok, törött kopjafák,
dőlt kövek, és elfeledett temetők…
………………………………………………………
Most, emlékezni kell Reájuk!
Valamit hagytak Ránk, tudom,
hogy tisztességgel, becsülettel,
járjunk a megszabott úton…
………………………………………………
Ne tegyük azt, mi másnak árthat,
ne okozzunk nem szűnő bánatot.
Legyünk építői a világnak,
Legyünk szorgalmas alkotók…
2020 November 2.-án
/Halottak Napján/
Én összegyűjtöttem két székely falu teljes földrajzi neveit. 40 éve. Senkit sem érdekel. Azóta már a területek is megváltoztak.
Kedves Margit, sokan olvassák, de kevesen értik!
Nagyon köszönöm! Jó lenne ha minél többen elolvasnák!
Ehhez nehéz hozzászólni,szavainkkal valamit hozzátenni…J.a
„A múltat végképp eltörölni…” Ezt 100 év múlva is dalolni, főképp betartani fogják, amikor a mai “modern” kor, minden hozadékával az enyészeté lesz éppúgy, mint eleink ránk hagyott “elavultsága”. A feledésbe merült négyökrös szekeret követi majd a 150 lovas turbó dízel és társai, a tájidegen növények, a bizonyítékok, hogy “amerikánus és europér lett a falusi magyar is”, gyökértelenné válik, akárcsak telepítői, és jön más, amiről még álmaink sincsenek. “Még jőni kell, még jőni fog egy jobb kor…”. Hallgassunk Vörösmartyra és bízzunk a Teremtőnkben. Ha célja volt velünk, akkor újraszervizeli nemzetünket.