Feledni nem szabad (A barcaföldvári mártírok emlékezete)

A szerző felvétele

Tizennyolcadik alkalommal gyülekeztek szombaton Barcaföldvár határában az emlékezők kegyeletüket leróni az egykori – a második világháború utolsó hónapjaiban a román hatalom által szovjetekkel kötött fegyverszüneti egyezmény nyomán létrehozott – haláltábor poklát átélt, illetve ott életükkel fizető magyar és német katonák, honfitársaik emléke előtt.

A már hagyományosan az 1956-os nemzeti gyásznapon szervezett megemlékezésre idén is viszonylag szép számban érkeztek elsősorban az idősebb nemzedék képviselői.

A földvári fogolytáborba kerültek azt érezhették, itt most mindennek vége, és egy rövid szempillantásig még Isten is elhagyta őket. Gyakran kérdezhették, van-e még remény, lesz-e e földi életben tovább.

Feledni nem szabad (A barcaföldvári mártírok emlékezete)

Ungvári Barna András és Nagy János

Sokak számára Pál apostol rómabeliekhez írott levelének sorai – „az igaz ember hitből él” – az életet jelenthették, jelentették – fogalmazott felszólalásában Ungvári Barna András volt hidvégi, jelenleg uzoni református lelkipásztor Nagy János hidvégi református lelkész, házigazda köszöntőszavait követően.

A barcaföldvári egykori fogolytábor utolsó nyomai már jó pár éve a földdel váltak egyenlővé. Az ott elhunytak, szenvedők emlékének feltámasztója, Ungvári Barna András az előző évektől eltérően nem az elhurcolt miklósváriak visszaemlékezéseiből idézett a szovjet katonák sírkertjében felállított andezit emlékmű árnyékában, hanem rövid történelmi áttekintést követően a feldobolyi Bacsó Lajos szavait hívta segítségül a borzalmak felvillantására.

A sajnos most már csak néhai Bacsó Lajosként említhető egykori földvári fo­goly részletes vallomásban hagyta hátra az utókornak a maga és hat falustársa által megélteket, a hamis csábító üzenettől, mellyel először a sepsiszentgyörgyi börtönbe csalták el őket a hatóságok, majd a fogolytáborba történő szállításuktól, illetve a szomszédos falubeli kalandjaikon keresztül egészen a kivételes szerencsével, hosszas tervezés után 1945 márciusában megvalósított szökésig, végül hazatérésükig.

E sorok is kegyetlen állapotokról, betegségekről, halálról, nyomorról, hányattatásról szólnak. Van Isten, és aki hiszi Istent, annak van istene – idézte néhai Bacsó Lajosnak a Vadas-tető árnyékában a hazatérés útján elhangzott mondatát a lelkipásztor. Ahogy Bacsó Lajos számára, mások számára is ily módon van és lehet szabadulás.  „Valahányszor úgy érezzük, az Úristen elfordította fejét tőlünk, lehunyta szemét, jusson eszünkbe a hit fontossága. A Szentírás tanítja, van ilyen időszak, de létezik ugyanakkor a bocsánat és a kegyelem is. Az soha nem történhet meg egy ember életében, hogy az Úristen cserben hagyja őt, mert szeretete és hűsége örökkévaló” – zárta beszédét Ungvári Barna.

„Az emlékezés, a szörnyűségek felidézése, kísérletünk, hogy a szenvedők helyzetét átéljük, elnémít minket. Nehéz bölcsességet mondani, nehéz a miértekre választ találni, és nehéz vigasztalni. Ilyenkor imában keressük a választ, a reményt, amint tették az élet és halál mezsgyéjén küzdők a földvári táborban. Mi, szabadok az emlékezés órájában döbbenünk rá, hogy sokkal felelőssebben kellene gazdálkodnunk Istentől kapott időnkkel, alaposabban kellene különbséget tennünk jó és rossz között” – mondta áldásában Nagy János.

A történelmi egyházak képviselőin kívül Ambrus Izabella brassói RMDSZ-es képviselő, valamint Bedő Zoltán újságíró a vitézi rend képviseletében szólt a megemlékezőkhöz. Előbbi szerint a jajszavaktól hangos múlt lehet megerősítő és ösztönző a jelenben. Elődeink a szabadságeszményért vérüket és életüket adták, és e harc máig sem ért véget. „Fontos, hogy értékeljük szabadságunkat, de egyúttal felismerjük a jelen harcait is, nyelvünk, iskoláink, szimbólumaink megtartásáért, a magyar tisztségviselők meghurcolásáért” – fogalmazott.

Bedő Zoltán felidézte: történelmünk során nemcsak messziről jött hordák mészárolták a magyarságot, hanem a területszerzési szándékkal betörő szomszéd népek is, annak ellenére, hogy a magyar királyság védőszárnyai alatt cseperedtek nemzetté. Az 1944-ben Barcaföldvárra hurcoltak egyetlen bűne a származásuk volt, de ez eléggé súlyosnak bizonyult, hogy sokuk életét aljasul kioltsák. A kommunizmus sem volt képes a gyilkosságok emlékét elmosni, majd a fordulat után pár ember áldozatos munkája révén eljöhetett a kegyeletteljes emlékőrzés ideje, és 18 éve lehetségessé vált a méltó megemlékezés. „E vérrel megszentelt helynek arra kell emlékeztetnie, hogy bármikor az itt kiszenvedett honfitársaink sorsára juthatunk. Ezt elkerülni éberséggel lehet, bátorságot, erőt és egységet mutatva fel a ránk vicsorgóknak. Szükséges a megbocsátás, de feledni nem szabad” – zárta felszólalását.

A megemlékezést az ürmösi unitárius dalárda tagjainak éneke, Szász Ferenc brassói unitárius lelkész, Ferencz Nagy Zoltán, a brassói Áprily Lajos Főgimnázium, valamint Ungvári Rebeka, a Székely Mikó Kollégium diákjainak szavalata tette ünnepélyesebbé. Az esemény zárásaként a jelenlévők megkoszorúzták az emlékművet, majd a himnuszok hangzottak fel.

Ungvári Barna örömét fejezte ki, hogy több mint 150-en idén is eljöttek, és arra kérte a jelenlévőket: igyekezzenek átadni emlékeiket (tárgyiakat is) az utódoknak, hogy a sokat szenvedettek áldozata ne merüljön feledésbe.

Nagy D. István / Háromszék

1 Megjegyzés

  1. NNZZ

    Lajstromba kéne végre venni valamilyen “illetékes érdekvédelmi szervnek” az összes románok által elkövetett magyarellenes atrocítást a 19. századtól errefele, hogy ellenérvként fel lehessen használni, mert ök folyamatosan az áldozat szerepében tetszelegnek és ez már egy “népmese” lett hogy nekik milyen sanyarú sorsuk volt Erdélyben és a “horthysta-fasiszta” atrocításokról beszélnek. Nagy előszeretttel emlegetik az 1940-es Ipp és Ördögkúti magyar atrocitást ami összesen kb 400-500 civil áldozattal járt, de azt nem teszik hozzá hogy olyan provokáció váltotta ki hogy fegyverrel tüzeltek a bevonuló magyar hadseregre amikor nem volt háború. Állítólag most erről játékfilmet készítenek – biztos a megbékélés jegyében, és biztos nagyon történelem-hü lesz. A román atrocitásoknak nem kellett hasonló provokáció. Pl. a Maniu gárda vérengzései, vagy a Moldvába Sipotele haláltáborba elhurcolt magyar civilek tízezrei, stb. stb.

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük