Böngészem a híreket, és hiányérzetem van: nem találom egy fontos eseménynek a visszhangját. Szomorúan állapítom meg: a rendezvény, amit keresek, nem történt meg. Ezúttal sem.

Pedig a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja megtartását nem tegnap és nem tegnapelőtt rendelte el a magyar Országgyűlés: még 2000-ben döntött úgy, hogy február 25-ét gyásznapnak nyilvánítja. Azt a napot, amelyen 1947-ben Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a kommunistákkal szembeni kiállása miatt a szovjet hatóságok letartóztatták, elhurcolták, előbb a Gulágon raboskodott, majd egy moszkvai börtönben, onnan került nyolc év után „haza” – az ÁVH jászberényi börtönébe. Sorsa jelképemberré avatta: a pártállami rezsim áldozatának jellemző példájává. Hát ezért választotta épp február 25-ét az Országgyűlés a kommunizmus áldozatainak emléknapjává.

Tudtommal a Partiummal kibővített Erdélyországban csupán egyetlen helyen tartanak rendszeresen a kommunizmus áldozatait megidéző rendezvényt ezen a napon vagy környékén – tette ezt tegnap is Tőkés László EP-képviselő Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem udvarán 2004. február 25-én felavatott emléktáblánál. Szórványosan szervezett, egyedi eseményekről jön még néha hír, most épp jó barátom értesít arról, hogy március 11-én szobrot avatnak Mezőfelén a Duna-delta munkatáborait megjárt, ártatlanul elítélt falubeliek emlékére. Székelyföldön nem fontos megemlékezni az „átkos” történéseiről – pedig okunk lenne rá, bőven s tetőzve. Kevés forrás áll a témában tájékozódni próbáló rendelkezésére. A kommunizmus fekete könyvének szerzői is inkább becslések, mint levéltári kutatások alapján világviszonylatban mintegy tízmillióra teszik a leghosszabb ideje fennálló totalitárius rendszer áldozatainak számát. Kelet-Közép-Európában nem egészen fél évszázad alatt a halálos – az éhínségben, kényszermunkatáborokban vagy kivégzés által elhunyt – áldozatok száma eléri az egymilliót. Az adatok nem véglegesek, és azt még megközelítőleg sem tudni, mekkora a Kárpát-medencei magyarság kommunista diktatúrák okozta emberáldozata. Sokak története ismert, még többekét a feledés homálya fedi. Vagy az eltüntetett bizonyítékok miatt kideríthetetlen. Mint a Visky Árpád végzetéé. Ő is jelképember volt. A „hálás utókor” őróla is hajlamos megfeledkezni.

De már alig jut eszünkbe a saját nyomorúságunk is. Másnak nyavalyáját könnyű felejteni, tartja a mondás, de az éhezést, az elszigetelődést, a szellemi rabságot magunk is megszenvedtük. Önvédelmi reflex, hogy csak a szép és megszépített emlékek maradnak meg, a kellemetlenek valahol mélyre ásva szunnyadnak, és csak akkor bújnak elő ismét, mikor a napi történések hasonlót dobnak a felszínre. A kommunizmus bűneinek megismétlődését nem volna jó bevárni. És a bezzegakkorjobbvolttal nosztalgiázó atyánkfiait gyakrabban kellene emlékeztetni.

Legközelebb talán épp augusztus 23-án. Ezt a dátumot ugyanis az Európai Parlament a totalitárius önkényuralmi rendszerek áldozatainak emléknapjává nyilvánította.

Váry O. Péter/Háromszék

 

1 Megjegyzés

  1. antal m.

    Ha 1944.augusztus 23-át számítom a Román Kommunista Párt , a Vörös Hadsereg bevonulását után, –akkor végig éltem.
    Nem tudnám felsorolni biztonsággal a kommunista rendszer áldozatainak névsorát! Azért mert a rendszer nem működött teljes nyilvánossággal!
    Igy kezdődnek el a titkolózások valóságai! Kár ne ismerni a történelmi valóságokat!
    IGAZSÁGGAL KELLENE MEGEMLÉKEZNI A LETŰNT RENDSZER ÁLDOZATAIRA!

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük