Ajánlás
Írásomat szeretett nagyszüleimnek ajánlom, akik múltjukat és jelenüket áldozták és áldozzák azért, hogy családunk jobban élhessen.
Bevezetés
Szóla ismét az Úr Mózesnek a Sinai hegyen, mondván: „Akkor fúvasd végig a riadó kürtöt a hetedik hónapban, a hónap tizedikén; az engesztelés napján fúvasd végig a kürtöt a ti egész földeteken. És szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek szabadságot a földön, annak minden lakójának; kürtölésnek esztendeje legyen ez néktek, és kapja vissza ki-ki az ő birtokát, és térjen vissza ki-ki az ő nemzetségéhez” Mózes 25.9–10.
A Leviták könyve szerint kiemelt esztendő az ötvenedik esztendő: a „kürtölés esztendeje”. Ha visszatekintünk a világtörténelem eseményeire, igazolva láthatjuk ezt a bibliai igét (is), hiszen 1789, a nagy francia forradalom éve a héber naptár szerint 5550, a második világháború kezdetét jelentő 1939-es lengyel szeptemberi támadás esztendeje 5700, s az 1989-es év a héber naptár szerint 5750. Mindegyik sorsfordító az emberiség történetében (id. Kabai József gondolatai alapján).
De nem vizsgálhatóak az „emberiség” élményei, érzései és tapasztalatai, megfoghatóak azonban az egyéni sorsok és életutak, a személyes élmények és tapasztalatok. Erre teszek most kísérletet, bemutatva azt, hogyan élték meg családtagjaim ennek a sorsfordító 1989-es évnek az eseményeit a korabeli Romániában.
Családom gyökerei
Családom története Magyarországhoz kötődik, pontosabban ahogyan a 95 éves dédnagymamám szokta fogalmazni: „Mi mindig is magyarok voltunk, függetlenül attól, hogy éppen melyik országban éltünk.”
A trianoni békeszerződés után anyai felmenőim a határon túlra kerültek, s ezután a föld miatti röghöz kötöttségük okán kénytelenek voltak Erdélyben romániai magyarként élni tovább. A család nagy része mai napig is itt él, ki Temesváron, ki Szatmárnémetiben, csak a nagyszüleim jöttek vissza Magyarországra 1992-ben. De bárcsak ilyen egyszerű lenne ez a történet, és bárcsak ilyen közel lennénk egymáshoz. Sajnos szétszóródtunk a nagyvilágban. Van, aki a tengeren túl, Kanadában él, van, aki Dániában, Belgiumban, Svédországban, Luxemburgban vagy éppen Hollandiában találta meg a boldogságot. És sajnos csak jeles alkalmakkor tudunk egymással találkozni, legyen az esküvő, keresztelő vagy éppen temetés. Ekkor viszont rengeteg történet felötlik rokonaimban, és öröm hallgatni, hogy bizony ők is voltak gyerekek vagy éppen csínyeket elkövető kiskamaszok. Dolgozatom témájaként egy olyan korszakot választottam, amiben édesanyám felcseperedett, és a nagyszüleim fiatal korukat és friss házasságukat élték. Ez a korszak nem más, mint Ceaușescu diktatúrája.
A parasztcsaládba született Nicolae Ceaușescu alig volt 14 éves, amikor az 1930-as évek elején csatlakozott az illegalitásban működő Román Kommunista Párthoz. A második világháború után politikai karrierje gyorsan ívelt felfelé, köszönhetően annak, hogy Románia a szovjet érdekszférába került. 1947-ben feleségül vette Elena Petrescut, akivel 1939-ben ismerkedett össze. Három gyermekük született: Valentin Ceaușescu (1948–), Zoe (Zoia) Ceaușescu (1949–2006) és Nicu Ceaușescu (1951–1996).
A Román Kommunista Párt első embereként az 1960-as évek végén az ország teljhatalmú vezérévé vált. A magát a „Kárpátok géniuszának” nevező Ceaușescu a sztálini időkre emlékeztető módon személyi kultuszt vezetett be Romániában, amelyhez hathatós segítséget nyújtott a vezért emberbarát és csalhatatlan vezetőnek beállító média. Azonban a rövid pórázon tartott román nép, amelynek nemcsak a diktatórikus rezsimmel, hanem az alacsony szinten lévő és egyre romló életszínvonallal is meg kellett küzdenie, határtalan gyűlölettel tekintett a tévedhetetlennek tartott vezetőjére.
1989 decemberében aztán robbant a bomba. Az általános elégedetlenség felkelésbe torkollott, és 1989. december 25-én a fogságba esett Ceaușescu házaspárt egy rögtönítélő bíróság halálra ítélte. A tárgyalás csak néhány óráig tartott egy egyszerű, fűtetlen tárgyalóban. A volt diktátornak, aki a halálbüntetést csak abban az esetben kerülhette volna el, ha szellemileg beszámíthatatlannak ítélik, nem volt védőügyvédje (Múlt-Kor Történelmi Magazin 2018. december 22.).
Az ebben az időben megélt történetekről kérdeztem nagyszüleimet, keresztapámat és édesanyámat.
Nagyapám emlékei a diktatúráról
Nagyapám, Francia József 1941. július 3-án született Szatmárnémetiben egy gazdálkodó család első gyermekeként. Mivel az ötvenes években kulákká nyilvánították őket, így többször el kellett hagynia az iskolát. Először még az elemiből zárták ki negyedikes kisdiákként, mivel kulák gyermeke nem tanulhatott tovább. Később ez hetedikes korában megismétlődött; majd nem mehetett gimnáziumba, csak egy fémipari szakiskolába, szintén azért, mert az átlagnál vagyonosabbnak ítélték a szüleit. Itt motorkerékpár-műszerésznek tanult, és ebben is dolgozott négy évig, majd egy finommechanikai gyárban helyezkedett el mint minőség ellenőr.
Egy alkalommal a vállalat vezetősége vállalati ösztöndíjjal három személyt küldhetett felsőfokú gépészeti iskolába s ezek egyike ő volt. Később ezzel a diplomával helyezkedett el már mint művezető. A vállalat újjászervezése révén ez a finommechanikai részleg feloszlott, és őt áthelyezték egy könnyűipari gyárhoz, ahol kötöttárut készítettek. Itt dolgozott tovább a vállalat főgépésztechnikusaként egészen Magyarországra való áttelepüléséig.
1972-ben egy sárközi (város Romániában, Szatmár megyében, Szatmárnémeti mellett) kávézóban ismerkedett meg későbbi feleségével, Kabai Magdolnával, aki Érmindszenten, Ady Endre szülőháza közvetlen szomszédságában született és élt 14 éves koráig (az Ady-családhoz kötődő emlékeket a „Séta bölcsőhelyem körül” Ady Endréről – kicsit másként című pályamunkámban dolgoztam fel 2018-ban). Ő már gyermekként – saját elmondása szerint hallva a felnőttek beszélgetéseit – eldöntötte, hogy mindenképpen olyan szakmát szeretne tanulni, amivel a világban bárhol megállja a helyét. Így érettségi után orvosi asszisztensnek tanult, és még Magyarországon is, egészen nyugdíjba meneteléig ezt a hivatást végezte. Nagyszüleim 1973-ban házasodtak össze. Rá egy évre (1974) megszületett édesanyám, majd két évvel később (1976) a testvére, szeretett keresztanyám, Francia Zsuzsanna is. A család 1992-ben települt át Hajdúnánásra és mind a mai napig itt élnek.
Riportom első alanya nagyapám, Francia József, aki nagyon fontos szerepet játszik az életemben, hiszen szinte születésem óta van köztünk valami megmagyarázhatatlan kötődés. Beszélgetésünk alatt nagymamám, Francia Magdolna is fűzött egy-két élményt az elhangzottakhoz, így kettejük emlékeiből bontakoznak ki a korabeli Romániában élő magyarok mindennapjai.
– Nagyapa, milyen volt az élet a Ceaușescu-rezsim előtt?
– Könnyebb volt, jobb volt, barátságosabb volt. Akkor már ugyan megkezdték elvenni a földeket és a vagyonokat. Minket kizsákmányolónak, kuláknak nyilvánítottak édesapám mészárszéke és húsboltja miatt. Pedig a vállalkozásban csak a család dolgozott, alkalmazottunk nem volt… alkalmi segítséget hívott néha édesapám egy-egy nagyobb szarvasmarha feldolgozásához. Így apámat kizsákmányolónak nyilvánították és kuláklistára került. Államosították a hentesüzletet, öt hektár szántóföldet, két hektár gyümölcsöst, 1400 tőke csemegeszőlőt. És a három szoba összkomfortos lakásunk egy részébe beköltöztettek egy kisebbségi mészárost és családját, s felhatalmazták őket, hogy az udvart, kertet, éléskamrát, a lakás bármely részét és a télire eltett élelmiszereket korlátlan mennyiségben használhatják. Ez a kisebbségi mészáros nem vitte ki az emésztőgödörbe az állatok belsőségeit, hanem csak a kertbe dobta azokat, és amikor édesanyám figyelmeztette, hogy nem szabad a kertbe dobni a járványveszély miatt, hanem ki kell vinni a határon lévő emésztőgödörbe, továbbra is oda dobta, amiből vita alakult ki, és a vita hevébe édesanyám véletlenül cigánynak nevezte a „vendéget”, ezért a faluban összetákolt ítélőbíróság 30 év börtönre ítélte. Az ottani jegyző felvilágosította anyámat, hogy ne írjon alá semmit. No akkor nemsoká ez az írástudatlan vezérkar, aki az újságot is fordítva tartotta a kezébe, megbukott és megszűnt az eljárás. Nagymamád azért tanulhatott, mert az ő földjük még a dédapja nevén volt és a szálakat nem tudták kibogozni.
– És mit érzékeltetek Erdélyben a hidegháborúból?
– Tulajdonképpen Románia és Magyarország között mindig is volt hidegháború, az eredeti román soha nem akarja elfogadni a vele élő nemzeti kisebbségeket, így a magyarokat sem. Nagymamám megjegyzése: románok és mi magyarok együtt éltünk, és senkinek senkivel nem volt baja, csak a politika uszított bennünket egymás ellen
– Ceaușescu hatalomra kerülésekor milyen volt a közvélemény, a közhangulat?
– Egy barátságos fiatalembernek tűnt. Borzalmas sok lakást épített, és az egyedülállóknak is legalább egy garzonlakást adott. Mondjuk az olyan is volt... ha én felgyújtottam a villanyt, a szomszédba is hallatszott a kapcsoló hangja.
– Kérlek, meséljetek nekem részletesen erről a korszakról!
– Ceaușescu meg akarta szüntetni a falvakat, és nagy volt a románosítás, például a történelmet és a földrajzot is csak románul taníthatták, illetve mindennap volt románórája a diákoknak. Minden nemzeti ünnepen kötelesek voltunk felvonulni, nyíltan senki nem merte elmondani, de mindenki utálta ezt az egész rendszert, de hallgatnunk kellett. Villany és víz nem volt, hideg víz is csak bizonyos időközönként, és fűtés sem volt. Akkumulátort szereltünk be, hogy a lányok tudjanak tanulni, már ha tudtunk akkumulátort szerezni, ugyanakkor gázpalackot is vettünk, és azzal melegítettük a vizet, hogy tudjunk fürödni. A boltban nem sok mindent lehetett kapni. Az iskolába bolyhos textíliákat vettünk, hogy ha rákönyökölnek a padokra a gyerekek, ne fagyjanak meg. Nem volt büfé meg hasonlók az iskolába, otthonról vittek a gyerekek, ha volt mit. És nem volt napközi rendszer, a tanítás végén szélnek eresztették a diákokat. Sőt az is mindennapos volt, hogy már akár a hatéves gyerekek is egyedül aludtak otthon, amíg a szüleik éjszaka a gyárban dolgoztak. Nagyon nagy volt a megfigyelés, még arra is volt beosztott, hogy nézze, ki jár vendéglőbe, templomba, és azt is figyelték, hogy az emberek egymás között mit beszélgetnek, még az utcán is meg voltunk figyelve. És nem lehetett tudni, hogy ki kinek a besúgója.
– Pannikám – vette át a szót nagymamám –, az alaphigiénia is teljesen más volt. Fogorvosi asszisztensként iskolákba, gyárakba jártunk szűrni és tanítani a higiéniát. Egyszer a lányok iskolájába a praktikatanárnő (technika tantárgyat tanító tanár) jött oda hozzám elszörnyülködve, hogy egy falusi fiú nem tudta, mi az a szalvéta.
– A Ceaușescu család meg aranyéletet élt – folytatta nagyapa. – Azt híresztelte Ceaușescu felesége, hogy az ország népe meg se érdemli őket, mert nem tudjuk, hogy mennyire vigyáz reánk, hiszen minden telefonba lehallgató készüléket tettek, és utána valószínűsítjük, hogy a tévékbe is. Amíg mi nyitás előtt már egy órával sorban álltunk tejért és kenyérért, ami aztán nyitás után félóra alatt elfogyott, és a sor végén állóknak nem jutott semmi, addig Elena Ceaușescu Franciaországba járt repülővel hajat csináltatni. Ceaușescu meg nagyon szeretett vadászni, bár ehhez tehetséggel nem rendelkezett, így elkábították tiszteletére a medvét, hogy tudjon egyet lőni. Bár utólag kiderült, hogy csak néhány elemivel rendelkezett a diktátorunk és a felesége, mégis bárhova bementünk, legyen az iroda, könyvtár, iskola, több polcon tömött sorokban sorakoztak a vastag bőrkötéses tudományos művek, amelyeket állítólag ők írtak. Ha a fia, Nicu Ceaușescu bement egy vendéglőbe, azt azonnal kiürítették, hogy tudjon kedvére tivornyázni. Egyszer Széles Anna színésznőt is felállították, és kitessékelték, mert jött Nicușor (Miklóska). Hogyha a fiatalember elment egy kirakat előtt, és látott egy kedvére való cigarettát, akkor betörte az ablakot és elvette azt. A lányának (Zoia Ceaușescu) meg Ceaușescu a szobájába lehallgatóberendezést szereltetett, hogy minden mozdulatát nyomon tudja követni. És később csak a tévében szembesültünk vele, hogy míg a nép éhezett, ő aranymérlegen mérte a macskája eledelét.
Amikor jött látogatóba Ceaușescu, ki kellett állni az utcára és várni őt. A hivatalból, gyárakból vitték az utcára a dolgozókat, a gyerekeket meg az iskolából. Jegyrendszerben éltünk, de ellátottságunk mindig attól függött, hogy milyen volt az összeköttetésünk, mert a szekusoknak (a Securitate – románul: Departamentul Securității statului, azaz Állambiztonsági Osztály – a román kommunista diktatúra titkosszolgálata volt. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Securitate) és a párttagoknak külön raktáruk volt, és az úgy fel volt szerelve, mint az itteni, magyarországi boltok.
– Például kávét se lehetett kapni – tette hozzá mama. – Nem volt szabad terhességmegszakítást végezni és antibébi tablettát szedni. Az egyik nőgyógyásznak a talpát borotvával vágták, kínozták, mert nem vallotta be, hogy csinált terhességmegszakítást. Ha magyarországi vendég jött, nem volt szabad, hogy nálunk aludjon, és például mihozzánk is úgy jöttek az ismerősök, hogy Francia mamáéknál beálltak a kocsival, nekik kertes házuk volt, ráhúzták nagyapád autóponyváját, a csomagokat meg áttették a mi utazótáskánkba, és ha valakivel véletlenül találkoztak, azt mondtuk, hogy temesvári vendégek jöttek hozzánk. Például a magyar himnuszt sem hallgathattuk, sem a Szabad Európa Rádiót.
– Mama, de azért nyugtass meg, hogy titokban hallgattátok, nem?
– Persze, kicsikém.
– Nem lehetett külföldre menni – vette át a szót papa –, nem volt útlevelünk. Sokan próbáltak átszökni, és sokan életüket is vesztették emiatt, hiszen lelőtték őket azok a katonák, akik oda voltak állítva. Egy 14 éves kisfiú a Szamos töltésén kiment biciklizni, megfeledkezett magáról, már a határhoz közel volt, amikor észbekapott, és visszafordult, és már visszafelé Szatmár irányába jött, amikor agyonlőtték. A kisfiú édesanyja aligazgatója volt az egyik iskolának, az apja meg főmérnök az egyik gyárban, napokig vallatták a szülőket. Azt szerették volna kicsikarni tőlük, hogy át szeretnének szökni Magyarországra, és nem mondták meg nekik, hogy már a kórház morgájában (a „morga” hullaházat jelent a román nyelvben) van a gyermekük napok óta. Amikor ez kiderült, a diákság fáklyás felvonulást rendezett, mi akkor is nagyon féltettük gyermekeinket, hogy nehogy közéjük lőjenek. Akkor, amikor édesanyád, Boglárka hétéves volt, mi akkor jöttünk át először Magyarországra látogatóba. A főnököm tudott szerezni nekünk útlevelet, ekkor mentünk át egészen a németországi Lipcséig. Hatalmas újság volt nekünk, hogy éjjel 2-kor, amikor megérkeztünk, a szálláson volt melegvíz és tudtunk zuhanyozni.
Egyébként a párti elit mindenhol ott volt, és több mindent tudtál elintézni a vendéglőben asztal mellett, mint hivatalosan. Volt olyan, hogy a vendéglőben kávéscsészébe tették a féldecit is, és úgy vitték ki nekik, mert nem volt szabad tudják, hogy van ott ital.
Mi azért szerencsések voltunk. Jegyrendszer volt, de mi nem éreztük a nehézségeit, mert én beosztásomnál fogva jártam a környező falvakat, ahova fonalat vittünk. Ha kimentünk oda fonalat vinni vagy gépet javítani, az ott dolgozó embereknek mindig volt pluszhúsuk, amit eladjanak, nekünk meg szükségünk volt arra, hogy vegyünk a családunknak élelmet. Mi minden évben vágtunk disznót is, évközben pedig a szükséges dolgokat be tudtuk szerezni ezektől a gazdálkodó emberektől, így nem éreztük a jegyrendszer viszontagságait.
– A főnököm Bánátban született román ember volt – tette hozzá mama –, nagyon becsületes fogorvos, aki a munkahelyén pártvezér volt. Ő felvilágosított, hogy ha vendégem érkezik, ahol a porciómat adják, ott kötelesek adni pluszélelmet, de ezt nem hirdették ki, mert titkolták.
– Anya hogy tudott tanulni ilyen körülmények között?
– Édesanyád az 5– 8 osztályba minden tantárgyból ment versenyekre, emellett a három felvételi tantárgyból (magyar, román, matematika) magánórára járattuk. A felvételivizsga után egyenesen a tanárokhoz ment, akikkel megbeszélte, hogy mit hogy írt. Minden tanár, bár egy másik iskolában, de felvételiztetett, így pontosan tudták, hogy alakult a ponthatár, és minden tanártól azt a visszajelzést kapta, hogy biztos sikerült. Aztán amikor kihirdették a vizsga eredményét, a tanárok mondták azt, hogy reklamáljuk meg, mert az nem lehet, hogy nem jutott be Bogica. Ők jöttek is velünk, mert akkor szülő nem reklamálhatott, csak szakember. Ekkor derült ki, hogy a magyar dolgozatát egy teljes jeggyel lerontották. Akkor az igazgató és én elmentünk a tanfelügyelőségre, ahol engem megkértek, hogy várjak kint, nem mehettem be. Nyár volt, meleg, az iroda ablaka nyitva volt, én kimentem az utcára, és onnan hallottam, hogy mit beszélnek odabent. Egy iskolából hívtak egy magyartanárnőt, és arra kérték, hogy egy teljes jeggyel értékeljék le a dolgozatot, mert a névsort nem akarják megváltoztatni. Ekkor egy kis csend következett, aztán a női hang kijelentette, hogy ő ezt a dolgozatot nem leértékelné, hanem fel. Kijelentette, hogy ilyen aljas dologhoz nem adja az aláírását. Megtudtuk később, hogy ez a tanárnő Sajó Magda magyartanárnő volt, aki az ő diákjainak még akkor is megtanította a Szózatot és a Himnuszt, ha később ennek következményeként a Securitátén töltötte az éjszakát. Majd hívtak másik tanárt, aki aláírta Bogica dolgozatát, nekem pedig azt mondták, ha nem tetszik, menjek Magyarországra.
Forradalom Romániában – A Kabai család és Tőkés László kapcsolata
Második történetmesélőm keresztapám, nagymamám testvérének a fia, édesanyám unokatestvére. Ő dr. Kabai Zoltán, jelenleg román, magyar és kanadai állampolgár, temesvári fogorvos, aki ugyan a tárgyalt időszakban még gyermek volt, mégis részesévé vált az eseményeknek. Keresztapám történetmondása közben az ő édesapja (nagymamám testvére), id. Kabai József is kedvet kapott a meséléshez, így Zoltán visszaemlékezését az ő történetei egészítik ki.
Id. Kabai József történetei abszolút hitelesek, hiszen ő volt a szomszédban lakó református lelkész, Tőkés László barátja és bizalmasa, aki később Tőkés Máté, Tőkés László fiának a felkérésére egy rövid írásban is megemlékezett erről.
Tőkés László nevét azt gondolom, mindenki ismeri, hiszen református lelkész, aki az 1989-es romániai forradalom vezéralakja. Tanulmányait a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben végezte 1971–1975 között, majd Brassóban és Désen volt református segédlelkész. Az állami és egyházi hatóságokkal szembeni ellenállása miatt törvénytelenül kizárták a papság köréből, így 1984–1986 között munkanélküli volt. 1986-ban Temesváron lett segédlelkész, majd lelkész. 1988–1989 között az egyházi állapotokat és a romániai falurombolást bíráló megnyilatkozásaiért folyamatosan zaklatták. 1989-ben az állami és egyházi hatóságok pert indítottak ellene, megfosztották szószékétől és a szilágysági Menyő községbe száműzték. Az eseményről tudósított a Magyar Televízió Panoráma című műsora, ezáltal a temesvári magyarság, amely tudta fogni az MTV-t, értesült a döntésről. Ez később kulcsfontosságúnak bizonyult, mivel az erőszakos kilakoltatás ellenében védelmére kelt hívek és a hozzájuk csatlakozó temesváriak megmozdulása robbantotta ki a romániai forradalmat.
A rendszerváltás után 1991–2003 között az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, 1990-től a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, illetve a romániai Református Egyház Zsinatának társelnöke. A Magyarok Világszövetsége és a Magyar Reformátusok Világszövetsége elnökségi tagja, a Johannita Lovagrend tagja, 2004-től az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, 2007-től pedig az Európai Parlament képviselője (forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C5%91k%C3%A9s_L%C3%A1szl%C3%B3 és http://tokeslaszlo.eu/eletrajz).
Tőkés László 1986–1989 között a temesvári Mária téri Belvárosi Református Templom segédlelkésze / lelkésze volt.
A templomépület, számunkra szokatlan módon, egy sarokház részeként működik. A magasföldszinten, a templom alatt van a parókia, ahol a mindenkori lelkész lakik. A templomhoz tartozó, vele egybeépített bérház pedig a református gyülekezet bevételi forrása. Itt lakott a Kabai család is ezekben az években, Kabai Zoltán fogászati rendelője pedig ma is a magasföldszint egyik apartmanjában található.
Itt kezdődött el a család kapcsolata Tőkés Lászlóval, amire id. Kabai József így emlékszik vissza: „Tőkés László segédlelkészként került a templomhoz. Először a templom sekrestyéjében lakott, ami egy nagyon kis szoba, előszoba, fürdőszoba az egész. Ez a mi emeletünkön volt, a két bejárati ajtó egymással szemben (kb. 20-25 méter távolságban). Abban az évben focivilágbajnokság volt, neki tévéje sem volt, a meccseket együtt néztük, és így kezdődött a barátság. A Debrecenben rendezett református világtalálkozón aztán 1990-ben, amikor bemutatott Antall Józsefnek, Für Lajosnak, ezt mondta: »Kabai József, a komám. Nem az az érdeme, hogy a komám, hanem azért a komám, mert érdemei vannak.« Ilona lányának mi vagyunk a keresztszülei, és itt, Erdélyben a komaság rokonságnak számít.”
Riportom során először Kabai Zolit, a fiát kérdeztem, aki innen követte végig kiskamaszként a forradalom eseményeit.
– Zoli, neked milyen volt a Ceaușescu-időben gyermeknek lenni?
– Kisgyermekként, kétéves koromban költöztünk a Mária téri református templom lakásainak egyikébe, minden gyermekkori emlékem innen származik. Gyermekként kommunizmusban felnőni, összehasonlítási alap nélkül nem volt különösebben nehéz. Az volt a normális, azt szokta meg az ember, nem is tudta, hogy lehetne ez másképp is. Amikor az ablakon kinéztünk, és láttuk, hogy az emberek kezdenek sorba állni az utca másik oldalán lévő ABC előtt, mi is elmentünk, és a családból valaki beállt a sorba, anélkül, hogy tudnánk, milyen áru érkezik éppen. Álltunk a sorban, megvártuk, míg lepakolják a teherautóról a dolgokat és elkezdik árulni a portékát. Álltunk kint az utcán, napsütésben, esőben, hóhullásban, és fel sem merült, hogy a világ másik végében légkondicionált üzletekben tele polcok között válogathat az ember minden földi jó között. A kommunizmusban mindenkinek volt munkahelye, fizetése, és bár az üzletek polcai üresek voltak, nem emlékszem, hogy éhezett volna valaki. Falun majdnem mindenkinek volt hozzátartozója, ismerőse, és a kistermelők csak „bio” élelmiszert árultak.
Aztán nagyobb gyermekként részt vettem a diktátor személyi kultuszának demonstrációin is, ahova diákként voltunk kivezényelve, és alkalmanként az előadás valamelyik részébe is bekapcsolódtunk, például különböző színű plakátokat felemelve a stadionban, ami messziről valószínűleg szép látvány lehetett. Voltam közmunkán kukoricát törni, ami gyermekként az iskolából való igazolt hiányzás miatt szintén nem volt megerőltető. Autóbusszal vittek reggel, hoztak haza délután/este, ami így, harminc év távlatában nem volt más, mint osztálykirándulás.
– Hogyan ismerted meg te Tőkés Lászlót?
– Tőkés Lászlóról, „László bácsiról”, ahogy mi neveztük, az első emlékeim gyermekként a vallásórákhoz fűződnek. Mielőtt ő segédlelkészként megjelent volna Temesváron, nem emlékszem, hogy lett volna a templomunkban ilyen. A vallásórák kezdő magját a szüleim baráti társaságának gyermekei alkották. Szerettünk odajárni. László bácsi tanította meg nekünk a betlehemezés örömét, és mint gyerekek jártunk Szenteste a gyülekezet tagjaihoz, és az otthonokban is előadtuk a tanultakat, nemcsak a templomban. Ezt a szokást évekkel László bácsi Temesvárról elköltözése után is megőriztük László öcsémmel és Kovács Lóránt volt osztálytársammal, aki azóta az „Óperenciás tengeren” túlra költözött. 2010-ben, amikor a téli ünnepeket Lóri itthon töltötte, ismét összeállt a csapat, és mint felnőttek is előadtuk azt, amit valamikor László bácsi tanított nekünk. A temesvári templomban erről videófelvétel is készült (https://www.youtube.com/watch?v=vhTJlZrv3eM).
– Tudom, hogy Tőkés László nemcsak lelkész, hanem komoly politikai szerepe is volt és van ma is. Te mit tudtál erről akkor?
– 1989-ben 13 éves voltam, még gyerek, érzékeltem magam körül dolgokat, és mint a népmesékben, valamilyen szinten éreztem azt, hogy mi a jó és mi a rossz, de nem igazán fogtam fel az események valódi súlyát. Nem sejtettem, hogy milyen fontos az, hogy László bácsi a templomban gyakran beszél az egyház helyzetéről, a veszélyben lévő magyar falvakról (Ceaușescu faluromboló politikája) és hogy mekkora jelentőséggel bírt az, amikor a temesvári belvárosi református templom karzatán rögzített interjúban Tőkés László nyíltan beszélt a Ceaușescu-rezsim elnyomó politikájáról. Az interjút a magyar televízió Panoráma című műsorában sugározták, s ma már tudom, hogy nagy port kavart akkor. (Az interjú teljes egészében megtekinthető itt: http://www.youtube.com/watch?v=q_8BNYNDVjE). Ezután felpörögtek az események is. Amit én ebből láttam, az az volt, hogy a házunk bejáratánál mindig rendőrök álltak, ketten is, és ellenőrizték a ki- és bejövőket. De erről lehet, hogy édesapám többet tud.
Zoltán édesapja, Józsi folytatta:
– Bizony, érezni lehetett, hogy a hatalom bekeményít. „Egy kis irtást, ritkítást, gyomlálást csinálunk Tőkés körül, és elszárad magától” – gondolták. Gazembernek tekintettek mindenkit, aki körülötte volt. Például a családot, akitől a tejet vásároltuk, megfélemlítették, és azok több tejet nem adtak. Újvárossy Ernőnek az a „gaztett” volt a bűne, hogy számlával hozta a templom javításához az építőanyagot, és így nem tudták Tőkés Lászlót perbe fogni, hogy lopott anyagot használ. Újvárossy Ernő 1989. szeptember 12-én tűnt el, két nappal később pedig a Temesvár melletti Zöld Erdőben találták meg a holttestét.
Gazdasági pert akartak csinálni abból a 20 000 lejből is, amit egy magyarországi személy – talán református lelkész – hozott Lászlónak, és elismervényt kért, amit meg is kapott. Aztán rövid időn belül egy belügyes tért vissza az elismervénnyel, és miután Tőkés László beismerte, hogy az ő aláírása van rajta, megtette azt a „nagylelkű” ajánlatot, miszerint, ha az összeget a templom kapta, és nincs bevezetve a templom kasszájába, akkor sikkasztásért hat évet kap, ha pedig külföldről kapta, az biztos kémkedésért van, és azért tizenkét év jár. Választhat. Aztán a munkából hazaérkezvén, észrevettem az SOS jelzést, merthogy én voltam ott a szomszédban, megbíztunk egymásban, de napközben én sem járhattam át csak úgy Tőkéshez, csak miután a kaput bezártuk, és a rendőr kívül maradt. A belépő aznap egy marék savanyúkáposzta volt, amit a feleségem küldött a terhes Edit asszonynak. Az idő szorításában gyorsan kellett cselekedni. Filmbe illő módon egy ismerős fogorvos a garázsában lefektetett a hátsó ülésre, pokróccal letakart, és úgy vitt el egy ügyészhez, akit én addig személyesen nem ismertem, tanácsért. A magyar ügyész első látásra rögtön segített. Hamarabb visszaérkeztem a tanáccsal, mint a belügyes, aki Lászlónak gondolkodási időt adott, hogy hat évet vagy tizenkét évet választ-e.
Egy vasárnap délelőtt jött a hír, hogy egy magyarországi személyautónak, amely a Continental Szálloda parkolójában volt hagyva, míg a vele utazók eljöttek az istentiszteletre, mind a négy gumiját kivágták. Szakembert keresni, és elvinni a helyszínre, nem volt könnyű, de sikerült megoldanunk azt is. Egy román és egy szerb ismerős segített, akiknek ezért másnap, hétfőn megrovásban volt részük a munkahelyen.
Tőkés László mindig azt mondta, hogy amikor behívják az embert, nem szabad hallgatni, mert azt úgy értékelhetik, hogy el akar az ember titkolni dolgokat. Úgyhogy valamit mindig mondani kell a szekusoknak. Nekem két ilyen emlékezetesebb, „beszédes” találkozóm is volt. László mesélte, hogy István bátyja, aki Kanadában él, készül Magyarországra jönni, ahova pont akkoriban várták Bush elnököt is. A Securitaténál én meg úgy állítottam be a dolgokat, hogy vigyázzanak, mert az István egy repülőgépen utazik Bush-sal, akivel a kelet-európai dolgokat és László ügyét tárgyalják. Magas lehetett ez az infó nekik, mert anélkül, hogy leíratták volna velem, mint máskor, gyorsan hazaküldtek.
Aztán, ha már amerikai védnökség alá helyeztem Lászlót, gondoltam, jó volna szovjet védnökség alá is helyezni. A megoldás szinte tálcán jött. A Kossuth rádió Külpolitikai arcképcsarnok című műsorában a KGB főnökéről beszéltek, megjegyezve, hogy tud magyarul és szépirodalmat olvas magyarul. Csak annyit csúsztattam, hogy Kryuchkov (Vlagyimir Alekszandrovics Krjucskov orosz nemzetiségű szovjet jogász és diplomata, a Szovjetunió Kommunista Pártja Politikai Bizottságának tagja, 1988–1991 között a KGB elnöke, forrás. https://hu.wikipedia.org/wiki/Vlagyimir_Alekszandrovics_Krjucskov) magyarul olvassa a jelentéseket Tőkés Lászlóról. Ezt sem tudták ellenőrizni, és gyorsan hazaküldtek. Nemsokára aztán azt terjesztették, hogy Tőkés László magyar vonalon futtatott CIA- és KGB-ügynök, de hozzányúlni emiatt nem mertek egy ideig.
Az ablakbetörések szinte napirenden voltak. Cinikusan úgy könyvelték el, hogy Tőkés önreklámozás céljából saját maga rendeli azokat. A pincéből minden kidobott lécet összeszedtünk, hogy a réseket bedeszkázzuk. Ostromlott várra hasonlított a református parókia. Az ablakok beüvegezése végül az utca nyomására és a polgármester közbelépésére történt. Harminc év távlatából élesen visszatérő képek ezek.
– Később már, gondolom, te is értetted, Zoltán, hogy mi történik körötted.
– Hát persze. Két évtizeddel később már tolmácsként segítettem Szőczi Árpádnak, a magyar származású kanadai újságírónak, aki dokumentumfilmet készített Drakula árnyéka – A román forradalom valódi története címmel. (A dokumentumfilm megtekinthető: https://eurocom.wordpress.com/2012/12/27/a-temesvari-forradalom-langjat-meggyujto-titkos-interju-tortenete-adevarul/).
Ekkor tolmács szerepben találkoztam Radu Tinuval, aki a Temes megyei Securitate helyettes vezetője volt, ő felelt annak idején a Tőkés László-ügyért.
A képen Radu Tinu irodája, az íróasztalnál Radu Tinuval, mellettem ül Szőczi Árpád, nekem meg csak a fejem búbja látszik, én vagyok háttal, fehér ingben. Angolul hangzott el a kérdés, amit én románra fordítottam, majd a román választ vissza angolra. Ez volt az én szerepem. Radu Tinu az interjú idején a temesvári Astra Biztosítási Társaság irodájában ügyvezető igazgatóként dolgozott. Egy nappal a felvétel előtt elmentünk bemutatkozni, hogy a másnapi részleteket megbeszéljük, én is bemutatkoztam. Másnap visszakérdezett: „Édesapád hogy van? Még mindig a református bérpalotában lakik?” Hogy magyarra fordítsam: a valamikori titkosszolgálatban dolgozó mindenkor titkosszolgálatnál dolgozik. 24 óra alatt tudta, ki vagyok, ki az édesapám, és jelezte számomra, hogy én is tudjam, hogy tudja. Nem rosszindulattal, nem megfélemlítési szándékkal, csak úgy… Rendszerváltozás előtt a Securitate helyettes vezetője Temesváron, rendszerváltás után biztosítási cég temesvári igazgatója – így lettek a múltban politikai elnyomó szervezetek tagjai a mai gazdasági elitté. A forgatás alatt tudatosult bennem, hogy a titkosszolgálat emberei egyáltalán nem buták, nem szabad őket alábecsülni, leértékelni. Ők is emberek, alapból nincsenek rossz szándékaik másokkal szemben, végzik a dolgukat, néha hibáznak, de értenek ahhoz, amit csinálnak.
És bizony hibáztak a „szekusok”, például akkor is, amikor a következő történt. Egy bizonyos Mária nevű magyarországi hölgy egy nap megjelent az ajtónkban, beengedtem, és mondta, hogy Tőkés Lászlóhoz szeretne bejutni. Délelőtt volt, akkoriban az osztályunknak délután volt az iskolánkban az oktatás (délelőtt a kisebb osztályoknak voltak órái), éppen magánmatekórára készültem a fent említett Kovács Lóránt barátommal. A hölgy csak ennyit tudott románul: „Kabaiékhoz” („la Kabai”), így engedte be a rendőr az épületbe. Korábban Désen járt a Tőkés családnál, onnan a Securitate kikísérte az országból, ő pedig még aznap, egy másik határátkelőn visszajött, és Temesvárra utazott. A tiszteletes úr ajtaja a bejáratból látható volt, az ominózus Panoráma adás után rendőrök álltak az utcaajtóban, ezért ott nem lehetett a parókiára az ő engedélyük nélkül bejutni. A lakóház pincéje kommunikált a paplak pincéjével, de az ajtó a paplak oldaláról be volt zárva. Lóránt barátommal kimentünk az utcára, teniszlabdával kezdtünk el játszani, három perc után „véletlenül” átdobtuk a labdát a parókia udvarára, átmásztam a kerítésen, megkértem a tiszteletes urat, hogy nyissa ki a pinceajtót, a pincén keresztül bevittem Máriát, akinek a családnevére nem emlékszem (később ezért csak úgy emlegettük: a „pincés” Mari), visszaugrottam a kerítésen a teniszlabdával, és elindultunk félóra késéssel matekórára. A villamoson blattoltunk (blicceltünk), mint az igazi diákok, és aznap természetesen leszállítottak minket a villamosról az ellenőrök. Megkérdezték, mit csinálunk, hova megyünk, átnézték a táskánkat, és futni hagytak büntetés nélkül. Az ellenőrök egyikét a forradalom napjaiban láttam a házunk körül bámészkodni civilben, akkor gondoltam először arra, hogy nem is ellenőrök voltak, akik minket igazoltattak, hanem a titkosszolgálat emberei. Biztos látták, hogy átugrottam a kerítésen, valószínűleg azt gondolták, hogy infókat csempészek ki a házból, ezért magamra vontam a figyelmet, és engem hajkurásztak matekórára menet, miközben „pincés” Mari zavartalanul megcsinálta azt, amivel engem gyanítottak. Szerencsés véletlen, ami rosszul is elsülhetett volna.
Levelet is csempésztem, de anélkül, hogy tudtam volna róla. Az édesapám tekerte fel a golyóstollam belsejébe a levelet, amit az én tolltartómban hoztunk ki a házból, majd mielőtt elváltunk, kölcsönkérte tőlem, mintha csak írószerszámra volna szüksége. Pár évvel később tudtam meg, hogy az az írószerszám a magyar nagykövetségig jutott el, ott szét kellett törni, mert össze is volt ragasztva, nehogy véletlenül ki lehessen bontani. Nem az én érdemem, nem az én leleményességem, de része voltam, anélkül, hogy be lettem volna avatva. Édesapám mint Tőkés László szomszédja és bizalmasa, a titkosszolgálat megkülönböztetett figyelmének örvendett. Mesélte, hogy mindig bibliai idézetekkel készült az ilyen találkozókra, és volt olyan, amikor kicsit kótyagosnak is hitték emiatt. Az ott leírt jelentések tollbamondások voltak, azt kellett írni, amit ők diktáltak.
– A forradalomra is emlékszel?
– Édesapám mesélte, hogy a szomszédunkat, Kürthy Béla bácsit temették december 11-én. Édesapám vitte autóval Tőkés Lászlót a temetésre. László bácsi elmondta neki, hogy aznap délelőtt (hétfő lévén) behívták a Párthoz (hozták-vitték szolgálati autóval), és telefonon biztosították előtte, hogy semmiféle bántódása nem esik majd. Itt megkérte Robu elvtárs, a párt kultuszfelelőse, hogy a beharangozott 15-ei dátumot, amikorra Tőkés megkérte a gyülekezet híveit, hogy legyenek jelen a rendszer igazságtalanságán (amikor is az ő kilakoltatása végre lesz hajtva), halassza el a következő hét hétfőjére, december 18-ra, mert nem lesz pénteken kilakoltatás. A tiszteletes úr elmondta, hogy hétfőtől péntekig nem áll a rendelkezésére egy vasárnapi nap, ahol ezt a szószékről bejelenthetné.
Nicolae Ceasușescu elvtárs december 18–20. között Iránba látogatott. Ha december 18-án kezdenek összegyűlni a békés bámészkodók, akkor nem lett volna az országban a diktátor, hogy kiadja a tűzparancsot. Mivel 15-én már gyűlt a tömeg, 16-án elkezdődött a rezsim elleni tüntetés, 17-én délután pedig már ki volt adva a tűzparancs, és Temesváron belelőttek a tüntetőkbe.
1989. december 15. pénteki nap volt, a suliban buli volt, a téli vakáció előszele. Mivel közel laktam az iskolához, a teadélutánra én vittem be a lemezjátszónk hangfalait, hogy legyen zene. Emlékszem a meglepetésre, amikor hazaértem, és a ház előtt emberek álltak, békésen tüntettek. Aztán felpörögtek az események… így 30 év távlatában a napok összemosódnak.
Emlékszem arra, ahogy egyre többen és többen álltak a ház előtt, a villamosokat megállították, minden villamosban utazó kénytelen volt a mi házunk környékén leszállni a tömegközlekedésről, és így nagy iramban duzzadt a tömeg. A tömeg feloszlatásánál vízágyúval is kísérleteztek. Ma is emlékszem, mekkora erővel mossa el az embert a vízágyú. A vízágyús tűzoltóautót később a felbőszült tömeg bedobta a Begába (a Temesvárt átszelő kanálisba), a házunktól nem messze.
Emlékszem a rohamrendőrláncra, amely szemben állt a tömeggel, és nem engedte őket a házunk elé. Néhány merészebb tüntető kivált a tömegből, közelebb jött a rohamrendőrökhöz, megdobta őket valamivel.
Olyan is volt köztük, aki túlságosan merész volt és rendőrkézre került. Az egyik ilyet elfogták és a lábánál fogva behúzták a mi utcánkba. A rendőrök, akik mellett elhúzták, mind belerúgtak. Mire az utcánkba ért, már eszméletlen volt. Ott feldobták egy teherautóra. Nekem az tűnt fel gyermekként, hogy a teherautót látszólag nem őrzi senki. Valószínűleg, akiket oda feldobáltak, már nem voltak olyan állapotban, hogy menekülni tudjanak.
A lakásunk egy sarkon lévő apartman volt, aminek a mellékutcára és a főutcára is nyílt ablaka. Mint gyerek az elején, amikor még a békés tüntetés folyt, én is ott tolongtam az ablaknál, hogy lássam, mi történik. A nagy tolongás közben sikerült az egyik ablakot betörnöm, és a kieső ablaküveg kihasította a homlokom. Édesapám később ezt úgy mesélte, hogy én voltam „a forradalom első sebesültje”. Nem vittek kórházba, és ez jó döntés volt, mert utána mindenféle rémtörténetek keringtek a kórházban kezelt sebesültekről. A lövöldözések hozzánk is elhallatszottak. Nem a közvetlen közelünkben lövöldöztek, de a központ nincs messze tőlünk. Én emeletes ágyban aludtam, az emeleten, a főútra néző ablak mellett, és volt olyan reggel, amikor a másik szobában ébredtem fel a kanapén, ami az ablak szintje alatt volt. Nehogy egy kósza golyó hozzánk is betévedjen, a szüleim biztonságba helyeztek.
Tőkés Lászlót és családját elhurcolták. Csak az események után tudtuk meg, hogy biztonságban vannak a szilágysági Menyőben, az Isten háta mögötti kis faluban. Ha a dolgok nem úgy sülnek el, ahogy az események zajlását ma ismerjük, könnyen lehet, hogy a Kabai családra is a bűnbak szerepe jut. Pengeélen táncoltunk...
Aztán december 21-én Bukarestben is kitört a forradalom. A tévé egyenes adásban közvetített sok fontos mozzanatot. Tömeghisztéria, pánik, manipulálás, ahogy ilyenkor ez lenni szokott. A rossz megtestesítőjét, a diktátor Ceaușescut elfogták, rögtönítélő bíróság előtt halálra ítélték, és az ítéletet még aznap végrehajtották, karácsonykor, a szeretet ünnepén. Mint gyerek, a tömeg eufóriája ránk is ránk ragadt, de jó néhány napig a szüleink minket nem engedtek az utcára, úgyhogy csak az ablakból lestük a történteket.
Egy francia újság riporterei nálunk is jártak 1990 elején. A cikkben a szomszéd bácsi, Ion Roman is le van fotózva. A forradalom forró pillanataiban amatőr fotósként készített néhány felvételt az ablakból, amik magukért beszélnek.
A fogorvosi egyetem befejezése után én Kanadába költöztem, az „Óperenciás tengeren túlra” szerencsét próbálni. Öt év múlva mint kanadai állampolgár jöttem vissza Temesvárra, és itt űzöm az itthon tanult mesterségem azóta is. Jól érzem magam a bőrömben, bár anyagiak terén össze se lehet hasonlítani Kelet-Európát Nyugattal. Nem csodálom, hogy a becsületes munkaképes emberek egy része ott keresi a megélhetését. A magyarok nagy része is kivándorolt már. Kevesebben vagyunk itt a szórványban, mint ahogy gyermekkoromban voltunk. Akkoriban agresszíven próbáltak minket beolvasztani, ezért az ember ösztönösen ellenállt. Most a nagy kapitalista szabadságban ez a beolvadás megtörténik magától is. Lassan, de biztosan. Kovács Lóránt barátommal már tíz éve dolgozunk a www.magyarvagyok.hu közösségi oldalon, ami a magyar értékek digitális tárháza. A fiam után ez a második büszkeségem. Én így teszek azért, hogy az otthonom a hazám maradhasson.
Két ország között – édesanyám emlékei
Édesanyám, dr. Francia Boglárka Gizella hajdúnánási háziorvos, természetgyógyász, aki éppen a pszichoterapeuta szakvizsgájára készül. Olyan asszony, aki mindent megtesz a családjáért, és aki mindig tanulni és fejlődni szeretne. 1974. szeptember 28-án született Sárközújlak községben, ahol édesanyja, az én nagymamám a körzeti asszisztensnő volt, és Francia nagyapja, dédnagyapám kulák, akit megfosztottak mészárszékétől és vágóhídjától. Őt a gyermekkorában megélt események érzelmi töltetével kapcsolatban kérdezem.
– Anya, te hogyan emlékszel vissza a kisgyermekkorodra? Már akkor megkülönböztettek Romániában élő magyar gyermekként?
– Héthónapos koromtól éltem Szatmárnémetiben. Amikor ovisok voltunk a testvéremmel, akkor egy, a felnőttek számára nagyon mókás esemény történt, amit a mai napig rendszeresen emlegetnek a szüleim és ismerőseik. Akkoriban minden intézmény helyiségében, így az óvodában is kötelező volt kitenni Ceaușescunak és feleségének az arcképét. A testvérem, Francia Zsuzsanna pedig egy napon azt kérte a szüleimtől, hogy vigyük haza azt a szép fényképet Ceaușescu bácsiról és otthon is tegyük ki a lakásunkba. Azóta is jókat derülünk a gyermeki tudatlanság eme példáján.
Egyébként mi gyermekként érzelmi biztonságban éltünk: magyar közösséghez tartoztunk, magyarul tanultunk, magyar egyházközösségbe jártunk, magyar barátaink voltak, magyar színdarabokat láthattunk Szatmárnémetiben a színházban, és a játszótéren a kis barátainkkal is megvoltunk. Mi mondtuk magyarul, ők válaszoltak saját anyanyelvükön, románul, de ők is értettek minket, és mi is érttettük őket. Onnan tudtuk, hogy Romániában élünk, hogy volt románóra az iskolában és hivatalos helyeken csak románul lehetett boldogulni. Gyakorlatilag egy magyar anyanyelvű közösségben megélt magyar anyanyelvű gyerekkort tudhatok magaménak. Arra, hogy egy nyugodt és barátságos üvegbura alatti világban élek, csak akkor döbbentem rá, amikor egy szombat délelőtt az otthonunktól 150 méterre egy román cigány azért akarta megkéselni a húgomat, mert magyarul beszélt. Bozgor (idegen, hazátlan) – így hívtak minket, ez volt a magyarok gúnyneve. Ez az illető azt mondta románul a feleségének, hogy leszúrja most ezt a bozgort, mert mit képzel, hogy magyarul beszél az utcán. Hála Istennek (és ez most nem csak egy elcsépelt szófordulat) a felesége megakadályozta, hogy megölje az utcán békésen mellettem sétáló húgomat. Ekkor én olyan tíz, a húgom pedig nyolc év körül lehetett.
– És mindened megvolt gyermekként, vagy te is éheztél, mint mások?
– A boltok polcai csupaszok voltak, néhányféle termék volt bennük csak, leginkább halkonzerv olajbogyó, borsókonzerv, száraztészta. Hétéves voltam, amikor először Magyarországra látogattunk Fazekas Irénke nénihez, aki dédnagymamám testvére volt, és Hajdúnánáson élt. (A háza a Csokonai utcán volt, a Hetei Sándor néhai járásbíró nagy polgári házának egy kis szobájában lakott az államosítás után. Ma már nem látható ez a ház, ami a Csokonai utca 2. szám alatt volt, hiszen egy új társasházat építettek fel a tavalyi évben a helyére.) Hát akkor egyszerűen ledöbbentem, amikor megláttam, hogy itt hogyan néz ki egy ABC. Roskadásig tele voltak a polcok megszámlálhatatlan áruval, és akkor fogtam fel, hogy milyen óriási szegénység van Romániában. Mi egyébként nem éltünk szegénységben, mert falun éltek rokonaink, és ők megtermelték azokat az élelmiszereket, amiket a boltok polcain nem találtunk meg. Abban az időben a szorgalmas vidéki lakosság tartotta el élelemmel a városi lakosságot.
A rendszer kegyetlenségét, ahogy cseperedtem, egyre jobban láttam és hallottam, de a szüleim megvédtek minden rossztól mindaddig, amíg el nem érkezett a gimnáziumi felvételi. Egy olyan magyar gimnáziumba felvételiztem, amelyiknek az egyetemre való továbbjutási statisztikája 100%-os volt a magyar anyanyelvű osztályokat tekintve. Hároméves korom óta tudtam, hogy orvos leszek, és tudatosan készültem is rá. Sajnos a gimnáziumba nem vettek fel, ami hidegzuhanyként ért a családban engem is, és mindenki mást is. A szüleim fellebbeztek, és kiderült, hogy már a felvételi előtt két héttel leküldte a minisztérium azoknak a nevét, akik felvételt nyernek majd. Az édesapám a minisztériumig ment a fellebbezéssel, de mindenhol azt a választ kapta, miért nem szólt, hamarabb kellett volna, így utólag már nem tudnak tenni semmit. Ez volt az első komoly találkozásom a diktatúrával és a rendszer igazságtalan működésével. Felajánlották, hogy választhatok a lakatos és az építőipari szakmunkásképző között, de én nem akartam egyiket sem. Akkor tájékoztattak arról, hogy 16 éves koromig iskolaköteles vagyok, és amennyiben nem jelenek meg valamelyik iskolában, az édesapámat bebörtönzik. Így a lakatos szakmunkásképzőben folytattam a tanulmányaimat azzal a tizenhat másik társammal, akiknek a szülei szintén bebizonyították, hogy igazságtalan eljárásban részesültek a felvételi során. Az első osztályfőnöki órán a tanár megkérdezte mindenkitől, hogy milyen tervei vannak felnőtt korára, és én határozottan azt válaszoltam, hogy orvos leszek. Az osztályfőnök megkért, hogy keressek magamnak egy másik célt, mert ebből az iskolából nem lehet orvossá válni. Én erre közöltem vele, hogy nem baj, akkor majd én leszek az első orvos, aki ebből az iskolából kerül az egyetemre. Ezt a párbeszédet még kétszer ismételtük meg, mire a tanár tehetetlenül, kivörösödött fejjel leült székére, és többet nem hozta fel a kérdést. Ezek voltak addigi életem legsikeresebb és legdepressziósabb évei. Az iskolai közösség szépségkirálynőnek választott, és a tanárok imádták az osztályunkat, mert végre tizenhét ambiciózus, kiváló tanulóval dolgozhattak. Én eközben otthon mindennap sírtam, hiszen a város legrosszabb hírű iskoláinak az egyikébe jártam. Ebben az időben kértem meg a szüleimet, hogy települjünk át Magyarországra, mert orvos akarok lenni. Hát ez volt az én kis személyes drámám. De ezzel párhuzamosan bontakozott ki a családi dráma is.
Mi Szatmárnémetiben laktunk, édesanyám öccse, Kabai Józsi pedig Temesváron, Tőkés László szomszédja és legjobb barátja volt. A magyar televízió Panoráma című műsorában pedig feltűnt az általunk jól ismert Tőkés László, őszintén beszélt a rezsim ellen, és konkrét tényeket közölt ezzel kapcsolatban. Gyerekként, vagy már kisfelnőttként, nagyon meglepő volt látni és érezni, ahogy a szüleim félnek és féltik Józsit a lehetséges megtorlástól. Józsiék telefonját lehallgatta a titkosszolgálat, és tudtuk, hogy a miénket is, mivel kapcsolatban állunk velük. Azt a rejtjeles beszédet, amit folytattak egymással, csak madárnyelvnek hívtuk. Számomra izgalmas volt megfejteni, miről is beszélnek. A forradalomból Szatmárnémetiben én annyit észleltem, hogy tüntetés volt, amit én sem tudtam kikerülni az otthonomba vezető utam során. Nagyon féltem, korábban ilyen indulatos tömeget soha nem láttam még, és a félelmemet fokozta, hogy több tucat lánctalpas tankkal párhuzamosan sétáltam át a Szamos folyón átvezető hídon. Korábban tankot csak filmben láttam. Szatmáron, mivel a magyar határtól nyolc kilométerre helyezkedik el, rendszeresen a magyar tévét néztük, és a magyar tévé élőben közvetítette a romániai eseményeket. Így a saját otthonomból néztem a forradalom történéseit. A szüleink nem engedtek ki minket az utcára több napig. Egyébként mire a forradalom megtörtént, én már agyontraumatizált voltam a rendszer által. A legborzasztóbb élményem az volt, amikor hallottam, hogy a nálunk vendégségben lévő férfi hathónapos gyermeke meghalt. Egészséges volt, de feláldozták, mert szüksége volt a ritka vércsoportú leukémiás Ceaușescunak a gyermek vérére. Én életigenlő és az életet mentő beállítottságú vagyok, így számomra borzasztó látvány volt a forradalom kiteljesedéseként a kamerák által is bemutatott és a legnézettebb videóportálon ma is látható Ceaușescu-kivégzés. Bár a forradalomnak nagyon örültem.
– És a forradalom után hogyan változott meg az életed?
– A forradalom után kárpótolták azokat a diákokat, akikkel a felvételi során igazságtalanul jártak el. Visszaállították a korábban évtizedekig működő magyar líceumot, és engem is áthelyeztek oda matek-fizika szakra. Ekkoriban azonban már el volt indítva a hivatalos áttelepülésünk Magyarországra, amelyet az államközi szerződések lehetővé tettek, csak a folyamatok elhúzódtak, hiszen sok volt az igénylő. Azért választottuk Hajdúnánást, mivel Magyarországon itt élt egyetlen rokonunk, a korábban említett Irénke néni.
Így kezdhettem el végre a tanulmányaimat a Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumban, és csak tíz hónappal azután sikerült hivatalosan is áttelepülnünk. Addig a testvéremmel a szüleimtől távol, Irénke néninél laktunk. Sokszor megkérdezik tőlem, hogy nehéz volt-e ez az időszak, nehéz volt-e hátrahagyni a családomat, barátaimat, otthonomat. De mivel csak a célom lebegett a szemem előtt, így viszonylag könnyedén sikerült a váltást megélnem. Valószínűleg az is közrejátszott, hogy a gimnáziumban a tanárok és a diákok is nagy szeretettel fogadtak.
Köszönetnyilvánítás
„Ne kívánd senki szeretetét. Ne utasítsd el senki szeretetét. Úgy áradjon szereteted, mint a tűz fénye-melege: mindenre egyformán. Akik közel jönnek hozzád, azokra több essék fényedből és melegedből, mint akiknek nincs szükségük terád. Családtagjaid, mindennapi társaid s a hozzád fordulók olyanok legyenek számodra, mint a kályhának a szoba, melynek melegítésére rendelik” (Weöres Sándor: A teljesség felé, részlet).
A leírt és családom által megélt történetek tükrében úgy érzem, hogy eme sötét rendszerben és korszakban az ő szeretetük és összetartásuk jelentette a fényt a sötétségben. Ezért az óvó-féltő szeretetért mondok most köszönetet, s a család legifjabb nemzedékét képviselve ígérem, igyekszem átmenteni azokat az értékeket, amelyeket ezekből a történetekből tanulhat az ember.
Dolgozatom utolsó soraiban szeretnék köszönetet mondani Hajdúnánásnak és a Kőrösi Csoma Sándor Református Gimnáziumnak, annak az intézménynek, amely 1990-ben befogadta édesanyámat, s ahol ő újra otthonra találhatott és családot alapíthatott.
Köszönöm a Nánási Diákok Baráti Köre Alapítványnak, hogy pályázati kiírásaival arra motivált, hogy kutassam a múltamat, tárjam fel őseim, rokonaim értelmi-érzelmi kötődéseit és indíttatásait. Hiszem, hogy ezek a gyökerek megtartók és továbbvivők is egyszerre.
És végül hálával és köszönettel tartozom dr. Majorosné Páll Edit tanárnőnek, hiszen idén már második éve segíti munkámat a családom történeteinek megismerésében és lejegyzésében. Köszönöm szépen Tanárnő önzetlen, lelkes és precíz munkáját.
Készítette: Jónis Panna, a hajdúnánási Kőrösi Csoma Sándor Református Gimnázium 12. A osztályos tanulója, 2019
Mentor: Dr. Majorosné Páll Edit Anita