A székely megbillentette a kalapját, amikor meghallotta a déli harangszót. Tisztelettel levette, keresztet vetett, majd ismét fejébe húzva folytatta a munkát. A nap tűzött, égette a bőrét, vékony vászoningje alatt csorgott az izzadtsága, de csak vágta a fejszit a makacs fába.

Mindkettejüknek hallatszódott az igyekezete. A székely halk hördülését a fa tiltakozó roppanása követte; így viaskodtak egymással, fáradhatatlanul. Pedig mindkettejükön látszott már a munka: a székely arca kipirult, a nap megkapta, ingje izzadtan tapadt szikár és szívós testére. A fenyő, ékes koronájával, toboz-díszeivel egyre csorbuló büszkeséggel tűrte a kegyetlen csattanásokat.

Reggel óta tartott ez. Azóta csak egy nyuszit látott a szeme sarkából, amíg egyre nagyobb és erősebb ütéseket mért a büszke, megrendíthetetlen óriásra. A távoli, takaros kis falu felől egy hétéves forma kis fiúcska szaladt. Szaladt volna – ha a súlyos tarisnya nem húzta volna le kis madárszerű vállacskáit. Már messziről rikoltozott:

– Édesapám, édesapám, meghoztam kendnek az ebédet!

– Ne kiabálj, no. Kerülj közelebb. – intette magához megenyhült arccal.

Szakasztott a mása volt a fiú. Csillogó, értelmes szeme fürgén járt az Erdő fáin, mókust, nyuszit keresgélve; pisze orra alatt szája hetyke vigyorra húzódott. Ezt az anyjától örökölte. Az volt az egyik legszebb asszony a faluban: haja ragyogása, szeme villanása, telt ajkainak mosolygása teljesen magába bolondította a férfit, pedig ő világéletében két lábbal állt a földön.

– Édesanyám azt üzeni, hogy ma jöjjön hamarabb, mert nagy dolog készül a faluban.

– Csakugyan?- emelte meg csodálkozón a székely bozontos szemöldökeit.

– Mondom. Kivonul a falu apraja-nagyja, azt mesélte Jolánka néni. Azt mondta, a nagyságos úr ellen vonulunk ki, mert nem tűrhetjük a hatalmát. Ejsze mienk ez a föld.

– Fehérnép-beszéd. – legyintett a székely s nekiállt az ebédnek. Zsíroskenyér volt az, vereshagymával – a kertjükben termett. Bicskájával kanyarított egy karéjt fiának is, s ketten csendben majszolták ebédjüket. A gyerek továbbmajszolta a kenyerét, amíg apja meghúzta a butykost. Jólesően törölte meg bajszát, gondosan visszatette a tarisnyába a kenyeret, a zsírt és a pálinkát; a szándékosan bennehagyott rongyba törölte szép nyelű bicskáját, állt volna fel, amikor a gyerek elgondolkodva megszólalt:

– Édesapám kimegy?

– Nem. – érkezett a kurta válasz.

– Miért? – csodálkozott el az kitágult szemekkel.

– Tudod-é mit csinálok most? – biccentette meg a székely a kalapját. Fia úgy nézett rá, mint aki megháborodott.

– Fát vág, Édesapám.

– Pontosan – bólintott a székely. – S miután kivágtam ezt a fát, mi lesz?

– Levontatjuk. Azután Édesapám kalákába esszevágja a fát, azt eladjuk.

– S ezután? – hunyorgott rá a székely, amíg rágyújtott a pipájára.

– S ezután a pénzt félrerakja Édesanyám, amiből iskolába járhat Jóska öcsém, kifizethetjük az adót Bukurestbe s Édesapám vehet két csemetét.

– S ezután?

– Felpakoljuk a szekérre?

– Fel.

– Miért?

– Azért édes fiam, mert idefenn elültetjük. Mire te megnősz, ők is felnőnek, s az unokáidnak es lesz amit csinálni. Meg azért, mert ha valamit elveszel, adnod kell helyette valamit. Most kérdem én. Kié ez az erdő?

– Hát a nagyságos úré. – nézett rá a gyerek, de apja szemében elutasítást látott. – Bukuresté? – ismét nemleges választ kapott.

– Az Úristené, fiam. Övé itt minden. Nekünk adta, hogy vigyázzunk rá. Kérdezlek én: kinek a dolga elébbrevaló? A sajátmagunk bajos dolga, vagy a Jóistené?

– Ejszen csak a Jóistené.

– Látod fiam? Feladatot adott nekünk: arra kíváncsi, vigyázni tudunk-e rá, ha rosszabbra fordulnak a dolgaink. Hidd el, jobban tudja ő, mit csinál. S kérdezlek én, attól, hogy kivonulunk a falu főterére, s elpanaszoljuk dolgainkat, jobb lesz?

– Hátha meghallják, Édesapám.

– S ha meghallják, változik valami?

A gyerek sokáig bámult le a falura. Arcán felhőcskék jelentek meg, ráncolta szemöldökét. Apja csendben pipázott, hagyta, hadd törje a fejét a fia.

– Nem. De a Haza…

– A Hazát, fiam, okosan kell szolgálni. A mi dógunk az, hogy őrizzük a fenyveseit.

– De mégis idegenek rendelkeznek felette. Azt az Isten miért hagyná?

– Hagyd rá, fiam, ő úgy es jobban tudja.

– Adja ide a kicsibaltát, Édesapám. Ahogy elnézem, ebből négy csemete ára es kijön…

A lenyugvó nap úgy tűnt el a délceg Kárpátok mögött, hogy fejszecsattogás hangját sodorta felé a szél…

Sántha Kriszta Hanna, Sepsiszentgyörgy

1 Megjegyzés

  1. antal m.

    -Nagyon szép írás! Idézek ennek kapcsán egy kis vers részt: FENYŐ A HARGITÁN-ból.
    ,,Őseink az ily fenyőktől tanulták meg talán,
    Hogyan lehet megélni a Hargita oldalán.
    És mi mai székelyek is ha élni akarunk
    A kőből is kenyeret kell, kiszorítson karunk.,,/Dr. Dobos Ferenc

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé.