Drámai módon csökken Románia lakossága: egyes számítások szerint óránként öt, mások szerint naponta 182 személyt veszít az ország, de tavaly 120 ezerrel lettünk kevesebbek, és már az ENSZ is figyelmeztet a jelenség súlyára. A világszervezet szakértőinek számításai szerint 2050-ig 17 százalékkal kevesebb román állampolgár lesz, ám azt még senki sem meri megjósolni, hogy akkor hány millióan élnek majd határon kívül. Egy biztos: miközben a világ népessége gyors ütemben növekszik (2050-ig elérheti a tízmilliárdos lélekszámot), a kelet-európai államok – Horvátországtól Lettországig – kiürülnek.
Az okok sokrétűek, a gyermekvállalási kedv apadásától a kivándorlásig. Románia minden téren rosszul áll, földrészünkön itt a legmagasabb a gyermekhalandóság, és ha az elöregedést tekintve nem is lógunk ki a térségből, az már egyenesen riasztó adat, hogy világszinten a háborúk dúlta Szíria után innen, egy EU- és NATO-tagországból menekülnek el a legtöbben. Az utánpótlás és a munkaerő hiánya már most gondokat okoz (bevándorlókat nem vonzunk, de a déli és keleti országrészekben ezrével foglalkoztatnak távolról hozott munkásokat), tíz-tizenöt év múlva azonban az amúgy is gyenge lábon álló társadalombiztosítási költségvetés összeomlásához vezethet. Jelenleg ugyanis a legnagyobb befizető réteg a 48–51 éveseké, akik éppen kétszer annyian vannak, mint a feleannyi idősek, és egyelőre nincs válasz arra, hogy mi lesz, ha a fogamzásgátlást 1966-ban betiltó kommunista rendeletről „dekrétumosoknak” nevezett korosztály nyugdíjba megy, a „forradalmi” (1989 decembere után született) ifjúság fele pedig másutt, a határokon kívül keres magának jobb megélhetést. Pedig ebbe az irányba haladunk, és jó lenne, ha ezt a szomorú tényállást a bukaresti döntéshozók – a parlament, a kormány, a pártvezetők, az államfő és mindenféle illetékes személy – komolyan vennék.
Néhány honatya ugyan előállt egy törvényjavaslattal, amely a gyermekvállalási kedv ösztönzésére és az anyák korai nyugdíjazására törekszik, de ez édeskevésnek tűnik, ha el is fogadják (mert az irányadó körök nem ezt, hanem az igazságszolgáltatási törvénycsomagot tartják sürgősnek). A szociológusok a 19,5-ről 15,4 millióra olvadó lélekszámnál meghatározóbbnak tartják a társadalom szerkezetét: ha több tanult emberünk lenne, nagyobb jövedelme lenne az államkincstárnak is, ha azonban a tanulatlanok és nincstelenek alkotják a lakosság zömét, akkor valóban nehéz idők jönnek. Ezen a téren kellene tehát valamit tenni, mert az írástudatlanságban is élen járunk, és arról is bőven vannak már adatok, hogy a szegénység nem visszaszorulóban, hanem terjedőben van e mioritikus hazában. Nagyon komoly, hosszú távú, összehangolt oktatási stratégiára van szükség ahhoz, hogy ne lefelé, hanem felfelé haladjunk. És máris itt a következő gond: ki fogja ezt kidolgozni és végrehajtani?