Az 1956-os magyarországi forradalom évfordulója okán mai Történelmünk rovatunkban Schmidt Mária Forradalom, szabadságharc, polgárháború című, a Kahler Frigyes–M. Kiss Sándor szerzőpáros Kinek a forradalma? – Erőszakszervezetek 1956-ban.  A fordulat napja. Ismét sortüzek. A nagy per című, a Püski- és Kortárs Könyvkiadó közös gondozásában 1997-ben Budapesten megjelent könyvéről írt, a Magyar Szemlében 2009. január 6-án megjelent recenziójából közlünk részleteket.

Forradalom, szabadságharc, polgárháború

Budapesti utcakép. Fotó: Fortepan / Gödér Hajnal

Megrengette a világot

Az 1956-os forradalom, szabadságharc és nemzeti felszabadító háború mindössze két hétig tartott, mégis megrengette a világot. Megroppantotta a II. világháború után létrehozott európai békerendszert. Lerántotta a leplet a hidegháborúban szemben álló egykori szövetségesek tetszetős ideológiáiról. Egy villanásnyi időre jól látszott a lényeg: a hatalmi érdekek és erőviszonyok alapján kialkudott érdekszférák teremtette realitás. És végleg diszkreditálta a szocializmus „egyszerre együgyű és nagyszerű” ideológiáját. (…)

1956 után nem lehetett nem venni tudomásul, hogy a Szovjetunióban és a fennhatósága alatt álló országokban tűzzel-vassal életben tartott illegitim, korrupt és életképtelen rendszerek valójában népellenes, totalitárius államok. Korának egyik legbefolyásosabb társ­utasa, a baloldal által annyira sztárolt Jean-Paul Sartre megállapítása szerint, ahol húsz polgárból egy lágerbe van zárva, ott nem lehet szocializmusról beszélni.

Kahler Frigyes és M. Kiss Sándor könyvéből kiderül: épp ez volt a szocializmus egyik biztos ismertetőjele. Magyarországon például a szerzőpáros adatai szerint kevesebb mint öt év alatt mindent behálózó és ellen­őrzése alatt tartó rendőrállam épült ki. Az 1945-ben alig több mint 500 fős politikai rendőrséget összevonták a határőrséggel, és így az államvédelem létszámát 28 ezer főre emelték.

1950-ben az Államvédelmi Hatóságnál csak besúgóból 40 ezer főt foglalkoztattak. Ez a hatalmasra felduzzasztott testület, melyet az „osztályellenséggel” szembeni engesztelhetetlen gyűlöletre dresszíroztak, és mely magát „a párt öklének” tartotta, a forradalom kitörésének napján, életre hívóik várakozásaival ellentétben, egy éjszaka alatt szétesett. Kahler és M. Kiss szerint, ha nem avatkoznak be a szovjet csapatok, illetve a Kossuth rádió híradása nem jelzi, hogy a hatalom töretlenül továbbra is mögöttük áll, esélye sem lett volna a talpra állásra.

Szabadságharc

1956. október 23-án Budapesten nem csak a mintegy ezer fegyveres forradalmár fordult szembe a hatalommal, hanem maga a nép kelt fel ellene, szűnni nem akaró tömegben, hogy változást, gyökeres változást követeljen. A fővárosi események hatására országos tömegmozgalom bontakozott ki. A szovjet szuronyokkal hatalomba ültetett és tartott pártvezetők habozás nélkül a szovjet hadsereghez fordultak segítségért. Négy napon keresztül folyt a fegyveres harc. Ezzel – állapítják meg a kötet szerzői – „az események forradalmi jellege elhalványult, és egyre inkább szabadságharcról beszélhetünk, illetve egy olyan polgárháborúról, amelynek nemzeti felszabadító jellege mind határozottabbá vált”.

Jól érzékelte ezt Kádár János is, aki szerint: „Minden bevetett szovjet egységgel erősebbek leszünk katonailag és gyengébbek politikailag, (…) napokon belül az egész felkelés átalakul nemzeti háborúvá a Szovjetunió ellen.” A hatalmon lévők nemcsak a szovjet hadsereg bevetését tartották megengedhetőnek saját honfitársaikkal szemben, hanem utasításaiknak engedelmeskedni hajlandó közegeikkel halálos áldozatokat is követelő sortüzeket vezényeltettek a fegyvertelen, fegyelmezett és békés tüntetőkkel szemben. (…)

Akik tehát a békés és fegyvertelen tömegbe lövettek, tömeggyilkosságra adtak utasítást. Az embertelen parancs végrehajtói pedig tömeggyilkosságokat követtek el.

Megtorlások

A kötet szerzői az 1956. október 23. és 29. közötti héten mintegy 61 sortüzet vettek számba. Az eredmény több mint 24 halálos áldozat és több száz sebesült – köztük asszonyok, gyermekek. Az áldozatok zöme hátulról szenvedte el sebesüléseit. Ez mindennél meggyőzőbben bizonyítja, hogy a sortüzek célja a bosszú, a megfélemlítés és a terror volt. A tűzparancsra az esetek döntő többségében a helyi pártvezetők, első titkárok adtak utasítást. Figyelemre méltó, hogy a kötet szerzői az 1956. október 26-i mosonmagyaróvári sortűzzel kapcsolatos adatokat elemezve kénytelenek megállapítani, ma sem tudni még pontosan, hányan haltak meg a sortűz következtében, és azt sem, ki adta ki a tűzparancsot. Az azonban ma már világos, hogy a dél­előtt 10 óra körül a határőrlaktanya elé vonuló tömeg elleni brutális akciót azért hajtották végre, mert a laktanyában őrizték „a nyugati határ biztosítását szolgáló operatív anyagot”, vagyis az országba bejövő és onnan kimenő hírszerzők, továbbá a határőrség munkáját segítő civil lakosságra vonatkozó titkos iratokat.

Az 1956-os magyar forradalomnak és szabadságharcnak a sortüzekben legyilkoltakkal együtt háromezer hősi halottja van. A szovjet tankokkal és ágyúkkal újra hatalomba ültetett kommunisták kegyetlenül megtorolták, hogy polgártársaik szembefordultak népellenes, tehetségtelen és erkölcstelen politikájukkal, ország-világ előtt kinyilvánítva, hogy nem kérnek belőle. Ne tévesszen meg senkit, hogy Marosán György december 8-án adta ki a jelszót: „Mától kezdve lövünk!”, hisz ő maga is már október 22-én lövetni akart a szegedi egyetemi hallgatókra. Mindenesetre december 6-tól újra dördültek a sortüzek. Újra gyilkolt az újjászervezett, többek között rendőr­egyenruhába bújtatott ÁVH. Az egyik igazságügyi statisztika szerint 1956 novembere és 1960. december 31. között a polgári és katonai bíróságok 21 668 személyt ítéltek el államellenes bűncselekmények címén. Az egymásnak ellentmondó és még mindig hiá­nyos adatok miatt nehéz a politikai elítéltek, illetve kivégzettek pontos számát meghatározni. A kötet szerzői szerint a kivégzett áldozatok száma kb. 400 volt. Emellett mintegy 16–18 ezer főt internáltak, tízezreket bocsátottak el állásaikból.

A jogon kívüli megtorlás áldozatairól sincs még pontos képünk. Gondolunk itt a balaton­kenesei „halálbrigádra”, a tatabányai Beér János vezette különítményesekre, illetve a Tinyében, Nagyrábéban, valamint Szolnokon tevékenykedő különítményes terrorcsoportok garázdálkodásaira.

A megtorlások külön fejezeteként tárgyalják a szerzők a szovjet hadbírósági eljárásokban elítéltek, kivégzettek, illetve a Szovjetunióba deportáltak sorsát. A szovjetek által letartóztatott magyar állampolgárok számát 6300 főre becsülik, a kiszállítottak számát mintegy 860-ra. A megtorlásért felelős politikai vezetés gondoskodott arról, hogy az (i)gazságszolgáltatás megfelelő átszervezéssel alkalmassá váljon a tömeges politikai gyilkosságok legalizálására. A politikailag megbízhatatlan bírók, ügyészek eltávolítása után drákóian megszigorították az addig sem túl liberális büntetőeljárási rendet. Népbíróságokat, vagyis különbíróságokat hoztak létre, és két éven keresztül statáriális (értsd: gyorsított, illetve szigorított) eljárással ítélkeztek. A szégyenteljes 1957. évi 4. törvénnyel lehetővé tették a 16 év feletti fiatalkorúak esetében a halálbüntetés kiszabását. E rendelkezés alapján ítélték halálra, majd végezték ki pl. Mansfeld Péter kiskorút, 18. életévének betöltését kivárva. (…) Az ítéleteket azonban, igazi pártbíráskodásról lévén szó, valójában maga a párt hozta.

Amint azt a Kahler–M. Kiss szerzőpáros megállapította, valamennyi magyarországi bíróság közvetlenül alá volt rendelve a megyei párttitkároknak, azok pedig a párt központi vezetőtestületeinek. Nekik pedig, úgy tűnik, semmi sem volt elég. A Magyar Szocialista Munkáspárt 1957. december 31-i PB-ülésén Biszku Béla arra panaszkodott, hogy „az ellenforradalmi szervezkedés bűnöseinek felelősségre vonásánál, a politikai jellegű bűncselekményeknél sok az enyhe ítélet és viszonylag kevés a fizikai megsemmisítések száma”, Kádár János pedig arra, hogy „1600 fasisztát lehetett volna a másvilágra küldeni (…), nem tudtuk elérni az ellenforradalom fő vezetőinek, kezdeményezőinek nagyobb mérvű fizikai megsemmisítését. Nagy kár, hogy ezeket nem sikerült megsemmisíteni.”

Az első részleges közkegyelem 1959-ben volt, amikor szigorú osztályszempontok alapján egy szűk elkövetői körnek megkegyelmeztek. Az 1963. március 21-én bejelentett „általános amnesztia” alapján 3480 fő szabadult. A forradalmárok egy jelentős csoportja – mintegy hatszáz fő – azonban továbbra is börtönben maradt. Ők csak a hetvenes évek során kerülhettek szabadlábra.

Tömegek forradalma

1956 forradalma és szabadságharca legújabb kori történelmünk legfényesebb lapjai közé tartozik. A pártállami rendszer összeomlása a forradalom bitófára juttatott miniszterelnökének, Nagy Imrének és mártírtársainak ünnepélyes újratemetésén, 1989. június 16-án mindenki számára nyilvánvalóvá vált. Amint népfelkeléssé, illetve forradalommá minősült át az, amit több mint harminc éven keresztül „ellenforradalomnak” és a „fasiszta csőcselék lincstobzódásának” hazudtak, „sajnálatos eseményekké” tompítottak, abban a pillanatban köddé vált a Kádár-rendszer vérben fogant és a Vörös Hadsereg jelenlétével nyomatékosított legitimitása. Helyette – ahogy arra Orbán Viktor történelmi jelentőségűvé vált beszédében is utalt – „a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók váratlanul ráébredtek, hogy ők Nagy Imre reform­politikájának folytatói”.

Azóta 1956 forradalmát – a balliberális táborhoz tartozó történészek és véleményformáló értelmiségiek – a reformkommunisták „emberarcú szocializmusért” folytatott küzdelmeként szeretnék láttatni, Nagy Imre mártírhalálát pedig a szocia­lista eszme rehabilitációjaként fogják fel. Az így kisajátított és mindenekelőtt elferdített történelemfelfogást cáfolja a Kinek a forradalma?

A könyv nem a forradalom legendássá vált hőseinek kíván emléket állítani. Rendhagyó módon inkább a másik félre, a szempontjaikra, tetteikre koncentrál. Ezért is ejtenek olyan kevés szót a forradalom céljairól, ideológiájáról. És azért is, mert az ötvenes évek totális ellenőrzést gyakorló pártállami diktatúrájában nem volt lehetőség arra, hogy a pártállammal nyíltan vagy burkoltan szembehelyezkedő politikai vélemények artikulálódjanak. A XX. kongresszus utáni „olvadás” fellazító hatásának köszönhetően is csak a rendszeren belüli változásokat kódolt formában kifejtő nézetek kaphattak nyilvánosságot. Ezért ismétlődött meg az a múlt század közepére jellemző helyzet, hogy politikai képviselet híján újra az írók és költők vállalták magukra a nemzeti akarat képviseletét, a forradalom előkészítését. A lázadásban és a harcban, illetve a fegyveres, majd passzív ellenállásban azonban azok a százezrek vettek részt, akik nem akarták többé eltűrni sem az idegen megszállást, sem a pártállam diktatúráját. (…)

A nemzeti megalázottság, a hatalomnak való teljes kiszolgáltatottság és a csalódás együtt vezetett a forradalomhoz. A valláspótléknak szánt új hit, a szocializmus ideológiája Hruscsov „titkos beszéde” után megrendült és kiürült. Elvesztette vonz­erejét, nem maradt helyette más – különösen igaz ez 1956 után –, mint a pragmatizmus, vagyis az erőviszonyokhoz való elvtelen alkalmazkodás.

A könyv erről az 1956-ról szól, az egyszerű emberek, vagy más szóval: a tömegek forradalmáról és a szovjet megszállókkal szembeni szabadságharcáról.

Az alatt az alig két hét alatt, ami a forradalom rendelkezésére állt 1956 őszén, nem volt idő, hogy kiemelkedjenek igazi vezérei. Nem kristályosodott ki, milyen jövő mellett tette volna le a garast a magyar nép, ha maga dönthet sorsáról. Biztos azonban, hogy a politikai élet legkülönbözőbb irányzatait és felfogásait képviselő erők – 1989–90-hez hasonlóan – meg tudtak volna egyezni a szabad választások mielőbbi kiírásában.

Schmidt Mária / Háromszék

9 hozzászólás

  1. antal m.

    Az 1956-os forradalom, szabadságharc, ha két hetet tartott is, — megrengette a világ politikai ideológiákat!

    Válasz
    • TÓDUCZ
      • antal m.

        Nem véletlen történt az államvédelem 28.ooo-re növelése is!

        Válasz
        • TÓDUCZ
  2. Istvan

    1956-ért teljes mértékben a Nyugati világ és Amerika felelős -ők uszítottak és cserbenhagytak -az oroszok amit tettek az várható volt. Egyes egyedül Franco ajánlott-Habsburg Ottó közbenjárására 2000000 katonát de Eisenhower közbeszólt és leállította.
    Az eredmény a megtorlás és a Magyar Autonóm Tartomány felszámolása volt . Az Amerikaiak bűne , hogy ez megtörtént és ma is , hogy nem sikerült visszaállítani amit ők és a többi Nyugati állam gátol. Most bezzeg uszítanak az oroszok ellen és beleakarnak rángatni minket Magyarokat is…

    Válasz
    • TÓDUCZ

      Kedves István, szovjetek, a többi stimmel. Leninnek kalmük, kirgiz, tatár és zsidó felmenői voltak, Sztálin oszét-grúz keverék volt, Hruscsov ukrán.

      Válasz
      • tömrer

        Nagyapáink is orosz frontnak és orosz fogságnak nevezték…
        Nagyon nincs mit mosdatni őket, mert nem érdemlik meg!

        Válasz
        • TÓDUCZ

          Mosdatja a bánat, csak pontosítottam.

          Válasz
    • Nyilas

      Kedves István.
      Annyi legenda kering kocsmai berkekben az álmodozásról. Sztálin is vissza akarta adni Erdélyt, Kruscsov kárpátalját akarta ránk tukmálni az ukránok is felajánlották. Na Ilyen Frankó kétmillió katonája is.
      A tény 56-ról az, hogy a Szabad Európa rádión, az Amerika Hangján valóban folyt az ustzítás. Az igérgetés is.
      A valóság viszont az, hogy Amerika elnöke Eizenhower már a forradalom kitörése után biztositotta hruscsovot, hogy Amerika semlyen lépéseket nem tesz, ha a Szovjetúniófegyverrel verik le a magyar forradalmat.
      Azóta hivatkoznak mindenre. Nemzetközi helyzet, Szuetzi konfliktus miegyéb. a Valóság az, hogy sem Amerikának, sem a “győztes nyugatnak” nem volt érdeke a hatalmi viszonyok megváltoztatása

      Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük