Amikor az ember lát ötven kuruc vitézt és huszonöt kuruc lovast vágtatni, akkor valósággal megdermed és azt súgja: ez csodálatos, mondja Gellért Gyula nyugalmazott lelkész-esperes, aki a hagyományőrzést az ifjúságnevelés nagy lehetőségének tartja.
Hat éve vonult nyugalomba, mire van több ideje azóta?
Olvasásra van sok időm, hála Istennek. Az a szomorú a lelkészi életben, hogy az adminisztráció felemészti a lelkészt. Rengeteg időt elrabolt tőlem. Apám mindig megkérdezte, mit olvasok? Mondtam, nincs időm olvasni. Parókiát építettem. Mire ő így felelt: állj a polcod elé, lapozz át egy-egy könyvet, az is felemel. Most végre eljutottam oda, hogy minden nap olvashatok. Az tud, aki olvas és utazik.
Kinek volt nehezebb a nyugdíjba vonulást követő időszak, önnek vagy a családjának?
Nekem volt nehezebb, mert nem készültem rá. A feleségem még előttem nyugdíjba ment. Szabó Dezső mondja: „vadember és géppé vált isten képmása”. És valóban, az ember géppé válik, nem gondoltam, hogy eljön az idő, mikor ki kell pakolni a parókiáról, el kell költözni. Nagyon nehéz volt a csomagolás, megválni sok mindentől. Az anyagiakkal kapcsolatosan, több mint egy fél év telt el, mire egyenesbe jöttünk, mire megszoktuk, hogy kevesebb pénzből is meg kell élni. De megszoktuk. A feleségem nagyon takarékos, beosztó, soha nem prédálta, Szatmár megyei kifejezéssel élve, nem prővölte a pénzt.
Mit tanácsol a szolgálatuk végén járó szolgatársaknak, mire figyeljenek a nyugdíjaskor elején, hogy ne érje őket nem várt meglepetés?
Fontos, hogy az ember, ha nem is a lelkészsége elején, de nyugdíjba vonulása előtt 5-10 évvel, nézzen lakás után. Gondoskodjon, hogy legyen hova menjen. Nekünk volt egy tömbházlakásunk Nagykárolyban. A végén mégis úgy döntöttünk, hogy Váradra jövünk, hogy legyünk közel a családhoz. Jó helyen vagyunk, meg vagyunk elégedve. A másik dolog, hogy az egészségét tegye rendbe az ember, hogy amikor nyugdíjba megy, akkor ne azzal kezdje, hogy gyerünk orvostól orvosig.
Ezer szállal kötődik a kuruc hagyományőrzéshez. Miért tartja fontosnak ezzel foglalkozni?
Amikor nyugdíjba mentem, a történelemmel kapcsolatos szálaim és kapcsolataim nem szakadtak meg. Döntés előtt álltam, hogy mit csináljak a továbbiakban. Körülnézve rádöbbentem, hogy teológusaink vannak bőven, de a történelem terén nagyon szegények vagyunk. Úgy gondoltam, ezt: a történelemtanítást és a történelemismeretet kell fejleszteni. Emellett szerveztük a Bocskai-csatákat, sok más eseményen felkértek, hogy beszéljek a Rákócziakról, a kurucokról, közben hagyományőrző csapatokat szerveztem. Diószegen van egy Bóné ezredünk, Szentimrén egy Vay ezredünk. A fő cél, hogy az ifjúságot megmentsük a lelki, szellemi, anyagi, biológiai drogtól. Azt mondja Karácsony Sándor, hogy a békére nevelni kell, a szeretetre nevelni kell, a nemzeti öntudatra nevelni kell, a jellemre is nevelni kell. Igyekezni kell megmenteni azokat, akiket még lehet. Itt egy nagy Ady-vers jut eszembe, A hőkölés népe. Ez úgy fejeződik be: „Ezért a népért úgyis mindegy, / Ebsorsort akar, hát – akarja.” Ezt mondja Ady, de én erre mégis azt mondom nem, ha ebsorsot akar is, mi azért könyörögjünk az Istenhez, hogy ifjainkból legyenek becsületes magyar emberek.
Hogyan lehet meggyőzni egy fiatalt, hogy belevesse magát a hagyományőrzés világába?
A legjobb nevelés a példaadás. Példát kell mutatni és hatni rájuk. Amikor az ember lát, nem egy-két, hanem ötven kuruc vitézt és huszonöt kuruc lovast vágtatni, akkor valósággal megdermed és azt mondja: ez csodálatos. Amikor pár éve a bugaci pusztán, a Kurultájon 300 lovas elvágtatott előttem, dübörgött a föld. Olyan hatással volt rám, hogy azt mondtam, azonnal lóra ülnék. A fegyverzet, a szép kuruc ruha; varrása, zsinórozása, a díszitése, és maga a ló, ha ez nem hat egy egészséges magyar gyerekre, akkor mi? A mostani budapesti püspök nagyapja, a Fasori gyülekezetben szolgált Szabó Imre mondta, hogy konfirmáció előtt a gyermek lelke még olvadt állapotban van, még formálható. Én is rájöttem, hogy konfirmációig még lehet őket bevonni a kuruc hagyományőrzésbe, énekkarba és sok mindenbe, de utána már nagyon nehéz rájuk hatni, mintha megbabonázná őket a világ.
Távolodva a reformáció ötszázadik évfordulójától, ön szerint hogyan lehet állandóvá tenni, megtölteni lelki tartalommal a reformációt?
Révész Imre egy tanulmányában azt mondja, hogy a lelkész, amikor a saját gyülekezete történetét fogalmazza, az első nagy hiba, hogy odaírja, X gyülekezet rövid története. A tizenhatodik századról ír egy fél oldalt, a tizenhetedikről egy egészet és a végén a saját századáról tíz oldalt. Ez a baj: nem néz utána a dolgoknak. Legalább 30 gyülekezettörténetem van és azt látom bennük, hogy Révésznek tökéletesen igaza van. Nem szakítunk időt, hogy megismerjük a gyülekezetünk, az egyházmegyénk történetét, reformációját. A másik baj, hogy nem áldozzuk oda magunkat. Zwingli, aki meghalt a kappeli csatában 47 éves korában, igyekezett mindent megtenni, amit Isten rábízott. Kálvin naponta 4 órát aludt. Végigdolgozta az életét. De a legfontosabb számunkra Méliusz Juhász Péter. Fiatalon debreceni papnak választják, 25 éves amikor debreceni püpök lesz. Éjjel-nappal dolgozik. Fordít, bibliamagyarázatokat ír, könyveket ad ki. Elég az egyház szent oltárán, 37 évesen meghal. Ezt hiányolom a lelkészekből, hogy kényelmesekké váltak, nem áldozzák oda magukat, tisztelet a kivételnek. Sokat foglalkoztam a 16-17. századdal és rájöttem, hogy az akkoriak az egész életüket az egyházért élték. A Jelenések könyvében olvasunk az első szeretetről. Bizony, sokszor bort iszunk és vizet prédikálunk, de a valóságban, Gulyás Pál debreceni költő szavaival: nincs a szónak égi súlya, csak szó a szánkon, nincs benne a szeretet töltete, érzése. Az az állandó reformáció, amikor nincs közbevetés, nincs semmi köztem és Krisztus közt, köztem és a felebarátom között, hanem egyek vagyunk és szent közösséget alkotunk a Szentlélek és Krisztus kegyelme által.
Fábián Tibor