Nem tudom, a mai konferencián lesz-e, aki megidézze Domokos Géza szelíd mosolyát. A rendezvény címe – Esélyek 1989 előtt és után – inkább politikai tartalomról árulkodik, esetleg a könyvkiadás akkori és mostani nehézségeire, buktatóira hivatkozik, a meghívott előadók nevei szintúgy Géza bácsi közéleti és/vagy irodalmi pályafutása megidézésének lehetőségére utalnak.

Ami mind helyénvaló, hiszen ha élne, ha megérhette volna, hogy tizenegy nappal ezelőtt, május 18-án elfújja a kilencven gyertyát születésnapi tortáján, az őt felköszöntők közt minden bizonnyal ott lettek volna azok, akik a Kriterionnál keze alatt dolgoztak – bár ő soha nem főnökként bánt beosztottjaival, egyenrangú munkatársakként kezelte a szerkesztőket és a nyomdászokat egyaránt –, és a mostanára már jócskán megőszült szerzők, akiket fiatal költőkként, írókként indított el a pályán; és ott lettek volna az elmúlt közel harminc év alatt a romániai magyarság ügyes-bajos dolgait előrébb vinni próbáló politikusaink is, kiknek közéleti hitvallását az általa 1989 karácsonya utáni napokban lefektetett elvek határozzák meg mai napig. Igen, Domokos Géza e két tevékenysége révén: az immár legendássá vált könyvkiadó vezetőjeként és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapítójaként, első elnökeként vált híressé.

Volt neki egy harmadik énje is, sok arca közül – bár szerény ember volt –, talán erre lehetett a legbüszkébb. Írói életművét visszavonulása után alkothatta csak meg – addig nem sok időt szakíthatott magának az írásra, hiszen a közösség szolgálatát mindennél fontosabbnak tartotta. Ő, akinek fél élete azzal telt, hogy kéziratot kért a szerzőktől, akinél a betű nagyobb becsben állt mindenféle világi dolgoknál, lázas igyekezettel próbálta bepótolni mulasztását. A külvilágtól visszahúzódva írta visszaemlékezéseit, a kimozdulást is csak ritka alkalmakkal engedte meg magának. Valamilyen művelődési rendezvényen, könyvbemutatón vagy kiállításmegnyitón találkozhattunk 2004-ben, akkor épp a Bartha Árpád fotóművész életmű-kiállítását készítettük elő, a méltatlanul elfeledett fotográfusnak albumot is szándékoztunk kiadni, ennek szerkesztése volt a feladatom. Bartha kortársaitól kértem a művészt megidéző kéziratokat, és tudtam arról, hogy a Kriterion bukaresti főszerkesztői irodájának falát is egy hatalmas, jellegzetesen Bartha-féle fotómurál díszítette – hát odasompolyogtam Domokos Gézához, kérvén tőle alázattal, ha ideje engedné, írja meg e műalkotás történetét. Géza bácsi figyelmesen végighallgatott, majd kifaggatott, hogyan képzelném el az albumot, mekkora lesz terjedelme, hány fotó reprodukciója kerül bele. Kevés a pénz rá, válaszoltam, ezért soványka kötet lesz (tízegynéhány évnek kellett eltelnie, hogy egy vaskos Bartha-album is megjelenjék végre), húsz-huszonöt felvétel ha elfér benne, meg néhány rövid szöveg. A fényképek a legfontosabbak, fiatalember, mondotta Géza bácsi, és én azt hittem, ez visszautasítást jelent részéről. Aztán igencsak meglepett, amikor legközelebbi alkalommal egy gépelt ívpapírt nyomott a kezembe. Tiszta kézirat volt, utólag még egy vesszőt sem kellett javítani rajta – és a Bartha-album egyik legértékesebb szövegévé vált. Géza bácsi pár sorban Bartha-jellemrajzot és diktatúra-korrajzot is alkotott. Egyszerűen és mívesen.

Miközben átfutottam a kéziratot, akkor láttam először arcán azt a szelíd mosolyt, mely annyira jellemző volt őrá. Másodszor az album megjelente után, amikor megköszönte, hogy beverbuváltam „a Bartha Árpád ébresztését szolgáló csapatba”. És azután még néhányszor, utoljára egy hargitafürdői írótáborban. Ma is ez a szelíd mosoly jelenik meg előttem, ha Domokos Gézára gondolok.

Váry O. Péter / Háromszék