Két óra késéssel érkeztem Athénba. Ismét a magyar válogatott mérkőzése miatt keltem útra, de mint mindig, vonzott az ismeretlen, az utazás vágya is. Még sosem jártam Görögországban. Az ókori görög kultúrára mindenképp kíváncsi voltam, a látványosságok listáján az első helyeken volt az Akropolisz, az Agora, és egyéb hagyatékok.

A késés miatt a Wizzair légitársaság semmilyen kárpótlást nem ajánlott, csupán egy e-mailt küldtek, amiben közölték velem, hogy a két óra miatt ingyen étel-ital jár majd. Hogy mikor, azt nem kötötték az orrunkra, és természetesen az utaskísérők sem tudták, vagy inkább csak eljátszották szerepüket. Arra bíztattak, hogy a légitársaság weboldalán írjunk panaszlevelet. Annyira nem érdekelt, inkább örültem az utazásnak.

Este érkeztem, és egy gyors vacsora után le is feküdtem aludni, annyira fáradt voltam. Csak másnap indultam el a városba. Első sétám sajnos csalódást keltett. A budapesti „nyolcker” semmi ehhez képest. Rengeteg elhagyott és roskadozó szellemkastély, koldus, szemétkupac, összefirkált, graffitis épületek mellett vitt utam. A görög gazdasági válság szinte mindenütt rányomta bélyegét a városra. Nem repesett a szívem a hazai szavak hallatán sem, a kéregető cigányasszony románul küldött el más éghajlatokra Athénban, miután nem adtam semmit sem neki…

Aztán egy tetkós pasast hallottam vihorászni, ő sem a gyönyörű görög nap sugarától barnult le:

– Bö, zi povestea cu arabu! (Te, mondd el a történetet az arabról.) – mondta barátját ölelgetve egy harmadik pasasnak.

– Bö, care arabu? (Te, melyik arabról?) – kérdezte a haverja.

– Mö, aia cu arabu si polonezu! Sti tu. (Te, azt a történetet az arabról és a lengyelről.) – innen már nem hallgattam tovább, ennyit is csak előttük elhaladva csíptem el.

Kicsit úgy éreztem, mintha Bukarestben lennek, habár még sosem voltam ott, de valahogy így képzeltem el.

Egy másik utcába értem, ott pedig a migránsok feküdtek halomszámra a járdán, kopott pokrócokba bújva, valamint a tehetősebbeknek matracuk is volt, hasonlóan koszos, és méterekről bűzlő. A következő városrész sem volt sokkal szebb. Egy bordélyokkal teli körzetbe értem. Nem is tudtam, hogy a görögöknél ez ennyire nyílt és elfogadott, csak később olvastam utána a wikipédián, hogy itt legális a prostitúció. Na, gondoltam, jó helyre keveredtem, elindultam ókori görög romokat nézni, erre belepottyantam a város fertőjének közepébe. Nyilván nem érdekeltek a fizetett és színlelt örömök, és igyekeztem kikászálódni a saját magam által kevert levesből. (Igen, néha térkép és GPS nélkül elindulok egy bizonyos irányba, ez aztán az igazi kolumbuszi felfedező kaland! Persze csak amíg nem kerülök zsákutcába.) Bármerre mentem, jobbra vagy balra, mindenütt világítottak a kicsi lámpások, pedig dél volt.

Megálltam, és bekapcsoltam a GPS-t a telefonomon, hogy legalább az Akropolisz irányát sikerüljön megtalálni. Elég volt a felfedező útból. Ekkor szólított meg egy női hang.

– I will give you full sex for 10 euro. (Teljes ellátás 10 euróért). – mondta. Felnéztem a telefonomról. Egy magas, vékony, erősen túlsminkelt huszonöt körüli prosti állt előttem. A meglepetéstől nem tudtam egyből reagálni, így ő folytatta.

– Come on! Where are you from? (Gyere, na! Hova valósi vagy?) – kérdezte. Már az utazás előtt gyakoroltam a reflex válaszom, ha ezt bárki megkérdezi. Általában az utazásaim során azt mondom, hogy Magyarországról jöttem, vagy esetleg Erdélyből (habár ezt inkább mellőzöm, mert a buta „nyugatiak” egyből vámpírnak neveznek, vagy Drakuláról kérdeznek, és szerintük ez nagyon vicces).

A görög ultrák vehemenciája miatt most az egyszer úgy döntöttem, nem mondom meg, hogy Magyarországnak szurkolok, inkább bevallom az igazat. Romániából jöttem. Ez volt a betanult szöveg, ami jónak is tűnt a későbbiekben, lásd a meccs után pórul járt magyar szurkoló történetét, akit tíz görög huligán falécekkel összevert.

Még az internetre is felrakták a videót, mivel szerintük az antifasizmus oltárán adóztak. Igen, sajnos szerte Európában így vagyunk elkönyvelve. Nemrég a vonaton utazva beszélgettem egy német nővel, ő is azt kérdezte, hogy ugye Magyarország szélsőjobboldali?

– I am from Romania. (Romániából jöttem.)

– Zi atunci, ce doresti? (Akkor mondd, mit szeretnél?) – mondta a kurtizán.

Erre aztán tényleg köpni-nyelni nem tudtam, nem elég, hogy fényes nappal leszólítanak egy nevetséges árral, még „hazai” is az illető, sőt, több itthoni szót hallottam első sétám során, mint görögöt. A következtetéseket az olvasóra hagyom. A repedtsarkút ott hagytam szó nélkül, végre megvolt az irány. Viszont a döbbenetnek itt még nem volt vége.

Az Akropolisz és az Agora sztrájk miatt zárva volt. Első tippem az alulfizetettség volt. Nem jött be. A szállásra visszaérve kiderítettem az interneten a meghökkentő okot. Privatizálni akarják az ókori görög romokat! Mégis mennyi lehet az ára? Héphaisztosz temploma ötven millió euró, Artemiszé pedig negyvenkilenc, mert az épp promóciós, amúgy is düledezik a baloldali mészkő oszlop. Valamint lehetne akciós ajánlat is, hármat fizet és négyet kap. Én megértem, hogy nehéz a gazdasági válságban kikerülni a sok adósságból, de akkor már az anyjukat is eladnák?

Eljött a meccs napja. Előtte még sikerült megnéznem a látványosságokat, ugyanis csak egy napig tartott a sztrájk. A válogatott szervezett szurkolói csoportjának vezére körülbelül ötszáz szurkolóra számított. Voltunk is annyian. Sok érdekességet nem tudnék mesélni, kikaptunk 1 – 0 arányban, és nagyon rosszul játszottunk. A lelátói hangulat is a szokásost hozta, egymást közt veszekedő részeg magyar szurkolókat, elunt és elcsépelt rigmusokat, az utolsó tíz percben pedig óbégatást és Tavaszi szél vizet áraszt ahelyett, hogy megpróbálnánk feltüzelni a fiukat, hátha kiharcolnak egy döntetlent. Két szurkoló közel volt a verekedéshez, mivel az egyik hatalmas öt méteres zászlót lengetett, amitől a felsőbb sorokban nem lehetett látni. Persze ahelyett, hogy szépen odaszóljon neki, ordított, hogy „tedd már le azt a ku… zászlót”, amire sokan jogosan orroltak meg, főleg a piros-fehér-zöld lobogóra használt jelző miatt. Mögöttem egy harmincöt körüli férfi olyan részeg volt, hogy az álló tábor mögött a szék alatt nyúlt el, ott szunyókált.

A görög ultrák nem jöttek ki végül a mérkőzésre, a stadion negyedét is alig töltötték meg a hazaiak. Így négy suhanc vette kézbe a dolgot, és elkezdett integetni, fügét mutatni, és provokálni. Ezen egy angol szurkolótábor csak nevetni kezdett volna, kit érdekel az a pár tizennégy év körüli siheder… Nem úgy a mi részeg táborunk. Visszaintegettek, kiabálták, hogy gyertek ide, ha olyan nagy arcotok van, majd pár százan elkezdték skandálni a rigmust, mely a legutóbbi zártkapus meccsünkhöz vezetett: cigányok, cigányok! Én csak csóváltam a fejem jó pár mellettem állóval egyetemben.

Valaki meglátta a díszpáholyban Várhidi Pétert. Jöhetett az anyázás. Nem értettem, hogy miért, talán a tíz évvel ezelőtti rossz eredményekért, amikor ő volt a magyar válogatott szövetségi kapitánya? Vagy azért, mert épp aznap dobták ki a másodosztályú Mosonmagyaróvártól? Lehet, nem is fontos. Ezzel igazából csak fel akartam vezetni a viccesebb jelenetet. Egy fenékre feszülő fehér farmernadrágos görög riporternő jelent meg a pálya szélén. Lett is üdvrivalgás, fütyörészés. Ekkor két idősebb férfi állt mellettem.

– Mi történt, megint itt van a Várhidi? – kérdezte az egyik. (Ezzel is hajlamosak kikészíteni a magyarországiak, az Előd nem szereti a névelőket a nevek előtt, sem a budapesti szlengeket, no meg tegyük hozzá, hogy „fullba frankón” helytelen nyelvtanilag.)

– Áh, dehogy, ki a fenét érdekel a Várhidi, mikor itt van egy jó csaj nagy fehér seggel?

Ők is erősen kapatosak voltak, főleg aki kérdezett alig látott el a pályáig, a másik pedig pár perccel azelőtt próbálta meggyőzni a görög biztonságit, hogy a Metaxa konyak sokkal jobb, mint az Ouzo ánizslikőr. Már csak az a kép nem állt össze bennem, hogy a világosbarna bőrű riporternőnek hogyan lehet albínó a nemesebbik fele.

Volt egy húsz év körüli görög büfés, aki nem félt bejönni közénk, feje fölött hozta a ropogtatnivalót és az üdítőket egy ládában. Nem volt a legjobb ötlet. Ahogy jött le a lépcsőn, egy negyvenen felüli férfi nekiveselkedett, hogy elemeljen egy zacskóval. Annyira részeg volt, hogy amint lenyúlta a szajrét, egyből háttal neki is esett a görög srácnak, szinte fellökte, de röptében még így is sikerült a kabátja mögé rejteni zsákmányát. Az volt a szerencséje, hogy két magyar elkapta, és bajtársiasságból még falazott is neki.

Mikor egy barátomnak elmeséltem mindezt, érdekesen fogalmazott. Ha így fogunk viselkedni a lelátón, mi leszünk Közép-Európa Balkánja. Remélem nem.

Pataki Előd, 2018. november 4. Kolozsvár