Fotó: cinegore.net

Akárhonnan nézzük, fentről-e, avagy lentről, madártávlatból, netán békaperspektívából, no, csak arra jutunk, hogy a román egy gyermeknép. Mai valójában alig 98 éve rontja a Kárpát-medence meglehetősen üde levegőjét.

Azazhogy dehogy rontja. Szívja ő is, akárcsak mi. Él belőle, megél belőle, táplálkozik, s vitalitást nyer mindabból, amit e föld megterem. Csak hát – ahogy mondottam volt – gyermeknép. Csapkod, dúl-fúl, mórikálja magát, akár a csintalan, dackorszakából ki nem nőtt apróság, amikor valami neki nem tetsző történik.

Pedig egykönnyen rájöhetne, hogy ha ennek a földnek a termését eszi, ennek a földnek a levegőjét szívja, csakúgy nem különbözik testi valójában mitőlünk, ahogyan lelki valójában is hozzánk hasonlóan gondolkodna, ha egyszer, csak egyetlen egyszer a józan eszére hallgatna.

Az öreg nép türelme

Mi, magyarok öreg nép vagyunk. Öreg, régi, kipróbált nép. Sokan, sokféleképpen akartak már elpusztítani, ellehetetleníteni, megsemmisíteni, eltörölni minket. Válogatott eszközökkel, módszeresen. S ha már a román gyermeknépiségéről írtam, az egyik első egyik ilyen pusztítónk maga IV. Gyermek Lajos keleti frank király volt, kinek hírhedt mondata – „Ugros eliminandos esse” – azóta is ott cseng minden üldözött magyar fülében. Minden őshonos kisebbség fülében tudni illik. Őshonos kisebbség… ugye, így illik polkorrektül mondani, mikor az ember a maga földjén marad, s csak határmezsgyéi változnak?

S ha már azok változnak is, a maga ősisége bizony meg nem változik. Az marad a régi, fenséges, tudással és tapasztalással teli. Olyan, amit az idők sok viszontagságos évszázadokon kipróbáltak, s megmaradásra méltónak találtak. A magyar nemzet ősnemzet. Megfontolt, nem hebrencs, nem izgága hebehurgya. Amit tesz, azt méltósággal teszi.

S mondanám félig viccesen, hogy a székely a románt nem utálja, s erre bizonyíték a románság megléte. Mondanám, ha vicces kedvemben lennék. De nem vagyok. Amikor bárki a magyart akasztani akarja, valahogyan minden humorérzék elillan belőlem.

A gyereknép izgágasága

A román egy gyermeknép. A román akasztani akar. De vajon a román akar-e akasztani? A felnőtt-gyermek analógiát alapul véve azt kell mondanunk, a román biza nem akar akasztani. Ahogyan a gyerek se mondja komolyan apjának, anyjának, hogy Bárcsak halnál meg, vagy, hogy Kár, hogy te vagy az apám, anyám, mind ahányszor nem engedik őt el ide vagy oda, illetve nem adnak neki ennyi vagy annyi zsebpénzt. A gyerek ilyenkor saját frusztrációját éli meg, s vetíti ki a szüleire, akikkel máskülönben békében szeretne élni.

A román is békében kar élni. Csak nem tudja, hogyan kell, ezért ezt a békevágyat időnként furcsa módon közli. S a közlés furcsaságának mértéke szerint kell fogadni nekünk, felnőtt nemzetbelieknek ezt a gyereknépi kósza beszédet. Hiszen, s ez egyes olvasóimat megrökönyödéssel töltheti el, felelősek vagyunk a románjainkért. Felelősek, hiszen számos dologra kell megtanítanunk őket. Például, hogy miként teremthetnek maguknak saját történelmet, saját kultúrát, saját nemzettudatot.

Aztán, ha mindezeket megtanulják, no hisz rögtön nem a mienk kell majd nekik. Mindehhez azonban idő kell. Idő, s türelem. No meg igen sok székely zászló. Hogy ahányszor meglátja a koma, s akasztani támadna kedve, annyiszor el tudjuk mondani neki a lényeget. Tudni illik, hogy ha a Jó Isten valami különös, általunk eleddig nem ismert célnál fogva egymás mellé rendelt minket, akkor felelősséggel tartozunk egymás iránt. Hogy tehát mi, idősebbek kénytelenek vagyunk megtanítani mindenre fiatalabb országbelijeinket. Elsőként jó modorra, s tiszta beszédre.

"Annak a széttaposott kozák kucsmához hasonlatos arcvonású embernek pedig tiszta szívvel, igen nagy tisztelettel üzenhetjük, hogy bizony a cujka meg a rossz bor egy idő után igen csúnyán kiütközik az arcvonásokon." / Mihai Tudose – Fotó: vg.hu

A tiszta erkölcsű jelkép ereje

Annak a széttaposott kozák kucsmához hasonlatos arcvonású embernek pedig tiszta szívvel, igen nagy tisztelettel üzenhetjük, hogy bizony a cujka meg a rossz bor egy idő után igen csúnyán kiütközik az arcvonásokon. S kiütközésével egyenes arányban felejtődik el minden olyan, amit a józan ember formális logikának nevez.

E logika mentén a tisztátlan erkölcsű jelképek az esetleges betiltásuk után legfeljebb mikroközösségekben, szubkultúrákban örvendnek viszonylagos népszerűségnek. A tiszta erkölcsű jelképek azonban, amilyen erővel tiltják őket, olyan erővel indulnak hódításba, s azt a hódítást megállítani nem lehet. Mondanám, hogy Krisztus keresztjével nagyon is megtanulták ezt a rómaiak, ha lennének még rómaiak.

S mondanám, hogy meg fogja tanulni minden ellenséges felekezet a székely zászló kapcsán. Már, ha ez a felekezet túléli az idők viharait. Mert egy dolog biztos: mi, magyarok – székely zászlóstul, szent koronástul – maradunk, s megmaradunk.

Mostanság pediglen nem tehetünk mást, mint a legközelebbi alkalommal a legközelebbi Istenházába betérve elmondani egy imát román testvéreink lelki megvilágosodásáért. Hogy ők is mihamarább gyermeknépből felnőtt nemzetté váljanak.

Doó János