Állandó vita tárgya lett idén az előző években ritkán emlegetett gyermeknevelési pótlék. A parlament nagy hirtelen megszavazta, az államelnök (tőle szokatlan gyorsasággal) ki is hirdette a havi összeg megduplázását, a kormány azonban nem tudja kifizetni, mert nincs miből.
A szociáldemokraták háromévi regnálása után a költségvetési hiány jócskán túllépte a 3 százalékot, és a liberális pénzügyminiszter, Florin Cîțu még a betervezett kiadásokra (például az ősszel esedékes nyugdíjemelésre) sem talált fedezetet.
A központi adminisztráció karcsúsítása, bizonyos állami bérek befagyasztása és más takarékossági intézkedések jól hangzanak ugyan az egyszerű választópolgárnak, de a halasztás már kevésbé. És választási évben a pártok sokkal jobban adnak az emberek véleményére, mint máskor.
Valószínűleg ezért ötölnek-hatolnak a gyermekpénzről is. Ludovic Orban kormányfő most – amerikai mintára – inkább értékjegyeket adna, hogy a szülők biztosan a gyermekekre fordítsák az állami támogatást. Mert ugye jelenleg erre semmilyen biztosíték nincs. Javítana a helyzeten az utalványok osztogatása? Nézzük előbb a legkisebbeket: a legfrissebb felmérések szerint Romániában a csecsemőhalandóság az európai uniós átlag duplája – és többszörös különbségek vannak nem csupán az egyes megyék között, hanem a megyéken belül is, a legrosszabbul természetesen a vidéki települések állnak –, a hat év alatti gyermekek 21 százaléka súlyosan nélkülöz, és a három- vagy többgyermekes családok 62 százalékát fenyegeti a szegénység.
Ami nem feltétlenül a szülők hibája: egyes vidékek elmaradottságáért a felelőtlen vezetők és a csak saját jólétükön ügyködő döntéshozók évtizedeken át felhalmozott mulasztásai okolhatók. Ezért telepednek ki tömegesen a fiatalok, és ez ellen még semmilyen országos stratégia nem született.
Bukarestben a gyermekpénzen vitatkoznak heteken át, holott ennek növelésénél sokkal többet kellene tenni a gyermekekért és a családokért. Az unió országai közül a mi országunkban a legmagasabb a bántalmazott gyermekek száma, akárcsak a korai iskolaelhagyóké, s a gyermekbűnözők és a kiskorú anyák száma is itt a legmagasabb. De nem állnak rózsásan azok sem, akik a padban maradnak: 44 százalékuk funkcionális analfabéta, és nemzetközi mérce szerint a többiek is alig érik el teljesítőképességük 60 százalékát a nagykorúságukig.
Még a jó tanulóknak sem könnyű: a zsúfolt tananyag terhe a lelki, a kevés tornaóra a testi fejlődésüket hátráltatja. De minderről alig esik szó. A gyermekek is kampánytémává, a pártok közötti háború eszközévé váltak. Sok cinikus megnyilvánulást láttunk már a politikusok részéről, de az azért elképesztő, hogy a szociáldemokraták merő bosszúból, leplezetlen kárörömmel javasolták a gyermekpénz megduplázását, és még a látszat kedvéért sem beszéltek arról, hogy havi 300 lej nem (lenne) sok egy növekvő szervezetnek, napi 10 lejt jelent mindössze, amikor a vidéki képviselőknek januárban 6 percnyi (!) munkáért 261 lejes napidíjat fizettek ki.
Ezek után magyarázhatják, hogy nincs pénz. Valami egyéb hiányzik, az átfogó, hosszú távú programokon kívül is.
Demeter J. Ildikó / Háromszék