Dutka András 1966. december 18-án született Nagyváradon. Tizenhét évesen kezdett el megbarátkozni a színpad világával, és miután rátalált a neki való hangszerre, végleg a zene mellett kötelezte el magát. Magyar, román és angol nyelven ír dalokat, szerez zenét, és producerként is alkot. Életpályája állomásai színes összképpé állnak össze. Múltról és jelenről, illetve megvalósítandó tervekről kérdeztük a művészt, aki idén a Turn The Lights On című szerzeményével száll versenybe A Dal című műsorban, az Eurovíziós szereplésért.
– Hogyan kerültél a zene világába?
– Kosárlabdásként indultam tizenkét évesen, és nagyon komolyan vettem. Akkoriban még volt az Eminescu líceumnak sportosztálya, és V. osztálytól ide kerültem. Sajnos, egy edzésen elestem, és darabokra tört a könyököm. Megoperáltak, játszottam is még egy-két évet bal kézzel, de már nem volt ugyanaz. Ekkor édesanyám felvetette: mi lenne, ha gitároznék, mert az egyik kolléganőjének a fia hegedült, és akkor mehetnénk együtt lagzikba játszani. Akkor döntöttem el, hogy a zene lesz az életem, és ehhez is tartottam magam. Tizenhét évesen kezdtem el tehát gitározni a mostani Francisc Hubic zeneiskolában. Közben jöttek a felkérések lakodalmakra… Én hangosítottam, egy-két szett könnyűzenét játszottam, sok volt a szabadidő és a pénz. Egy gitár és egy dob volt a felállás, szerte a megyében megfordultunk. Akkor még más volt egy lakodalom, elmentünk egy húsz wattos kis erősítővel, és mindenhol hallatszott a nóta, mindenki táncolt, most viszont több ezer wattos berendezéseket cipelnek el, még a gondolatát sem hallja az ember. Közben alakítottunk egy zenekart a volt osztálytársakkal, délutánonként a Sovata utcán egy pincében gyakoroltunk. Aztán Ősi egykori ifjúsági kultúrházának hivatalos zenekara lettünk, turnéztunk, varieté showkban léptünk fel, könnyűzenét és rockot játszottunk. Cris volt a nevünk, Crisia (a Partium római neve) után.
– Hogyan alakult a pályád?
– Annak idején nem lehetett zenélni, ha nem volt erre feljogosító okleveled. Volt egy atestat de liber profesionist nevű vizsga Bukarestben, és csak ezzel lehetett játszani, ez határozta meg azt is, hogy mennyit fizettek. Például azt, hogy az 1-es, 2-es, 3-as szólista, és ugyanígy a hangszeres, mennyit keres. A forradalom után ennek vége lett, most akárki mehet egy adathordozóval énekelni.
Az elmúlt harminc évben több bandában játszottam, változó tagokkal. A Crist követte a Trio Colors, akikkel 1990-ben kikerültünk Skandináviába, és kisebb megszakításokkal 1993-ig turnéztunk. Aztán a nagyváradi filharmónia szimfonikus zenekarával zenéltünk Rock Filharmónia néven, ezt pedig egy progresszív metál periódus, a King Bee követte, és 1996-ban kiadtuk Románia egyik legjobb lemezét. Most pedig ugye van az Andy Roll.
– Nagyon sok mindennel foglalkoztál az elmúlt években, nem csupán zenével. Hogy is volt ez?
– Én világ életemben a saját dalaimat akartam énekelni, nem akartam mást csinálni. Egyszer levált a gitárkábelem a csatlakozóról, és elmentem egy szakemberhez, hogy forrassza meg nekem, de egy hét után sem lett kész, ezért vettem magamnak egy forrasztópisztolyt, és megcsináltam magamnak. Így tanultam meg vagy nyolc szakmát, mint például a hangszerelés, szövegírás, asztalosmunka, produceri munka stb. Mindet úgy tanultam meg, hogy valakire kellett várjak, és addig hülyítettek, amíg megcsináltam magam. 2005–2013 között a Blue Monday klub tulajdonosa voltam. Ez a nagyváradi Sas passzázs alatt működött. Nagyszínpada volt, koncertekkel, élő zenével. Játszottam is esténként, mert Nagyváradon akkoriban nem volt egy használható szólista, nem voltak zenészek, muszáj volt. De beszerző, előkönyvelő, szervező, zenész, hangmérnök, néha kidobó is voltam. Hiszek a színes klubéletben, ha a közönség rockot akar, akkor legyen hol rockot hallgatnia, de ugyanígy van dzsesszel vagy manelével. Olyan zene volt, amire lehetett táncolni, DJ-vel, de nem feldolgozásokkal, hanem az eredeti ’80-as, ’90-es évek változataival. Éjjel fél egykor kezdődtek a koncertek, és volt úgy, hogy kétezer ember fordult meg éjszakánként. Nagyon szuper volt, nem mondom, hogy nem szeretnék még ilyesmivel foglalkozni, de nem Nagyváradon. Várad egy komplikált város, itt csak lakni jó, és csak akkor ideális itt az élet, ha máshonnan jön a pénz.
– Milyen volt Bukarestben? Milyennek találtad a fővárost nagyváradi magyar emberként?
– Bukarestben mindenkinek Andrásként mutatkoztam be. Hiszek benne, hogy akik meg tudják tartani nemzeti identitásukat, azok akármilyen változást túlélnek majd. Én úgy láttam, hogy a fővárosiak nem tudják, hogy milyenek vagyunk, de nem is igazán érdekli őket. Ott a pénzvadászat a legfontosabb. Ez a dolog, hogy a románság védi Erdélyt, csak itt nálunk jellemző, mert itt a múltban élnek az emberek. Igazából a realitás más. Nem voltak negatív tapasztalataim. 2013-tól tavaly augusztusig voltam ott, nagyon jól éreztem magam, szenzációs volt. A zenei élet miatt mentem oda, és mint profi zenész tevékenykedtem, azaz ebből éltem. Sokat fejlődtem. Klubokban játszottam – egy gitár és két hang voltunk –, dzsessztől AC/DC-ig játszottunk mindent, minimális költségekkel, minimális erőkifejtéssel és jó pénzért. Volt időm dolgozni a lakásomban berendezett stúdióban. Tanultam, írtam. Amúgy tele van magyarokkal a város. Állítólag a világon a második magyarok által leglakottabb város Bukarest, 300 ezer magyar él ott. Budapest után tehát a második.
– Mit tartasz nagyon fontosnak az önmegvalósításhoz, a boldog élethez?
– A vacillálás nagyon nagy ellensége az embernek. A Nike rekláma, a Just Do It szerintem egy nagy lecke. Nem kell annyit gondolkodni, hanem csinálni kell, aztán majd mutatják a dolgok önmagukat. Fontos a tűz. Ha ez kialszik, akkor vége mindennek. Így van ez az életben és a szakmában is, mikor az emberben benne van a tettvágy, akkor harcolni kell, nem szabad leállni. Reálisan kell kezelni a mai világot, és mindig azt kell csinálni, aminek jövője van. Például, ha mint zeneszerző írsz egy slágert, az anyagi biztonságot, munkanyugalmat ad a továbbiakban. Nekem azért nem jött be eddig ez a zeneszerző-produceri dolog, mert 1998-ban úgy döntöttem, hogy zenéből nem lehet megélni, és másvalamit kell csináljak. Sikeres voltam, csak mindig jött valami, világkrízis például, és minden kereskedelmi ötletem füstbe ment. Egy ideig fából készült hangfalakat is gyártottam, aztán megjelentek a műanyag hangfalak és a kínai piac, és kész, vége lett.
– Mennyire vagy gyakorlatias ember? Mennyire igaz rád a művész jelző?
– Nem vagyok az az alvajáró művésztípus, pragmatikus is tudok lenni, csak kell égjen a tűz, kell lássam azt, hogy érdemes-e csinálni.
– Mivel foglalkozol szívesen, amikor nem zenélsz?
– Most sajnos semmi más nem érdekel a zenén kívül. A Blue Monday idején nekiálltam kungfuzni, mert tele voltam negatív energiával. Három évig edzettem, de a könyököm miatt le kellett állnom. Ma már csak a formagyakorlatokat csinálom reggelente, lélegzési gyakorlatokkal. Ahogy megy az ember előre az életben, sok mindent lát, tanul. Közelebb kerül önmagához, ahhoz, aki kellene legyen. De a mai világ arról szól, hogy valaki mindig el akar adni valamit. Én is, hisz el akarom adni a számomat. Vaskosabb bankszámla: nagyobb vitorla, egyenesebb hát, vékonyabb bankszámla: görnyedtebb hát, a fal mellett lépegetés. Ez belénk van ma égetve, ilyen a rendszer.
– Min dolgozol most?
– A Dal után három magyar nyelvű számomat szeretném kiadni, persze ez a verseny kimenetelétől is függ… Most vagy 30 számon dolgozom. Legyártom őket elejétől végig, aztán két hét múlva előveszem őket, így jobban látom a hibákat. Javítgatok, alakítok…
Tervezem, hogy idén egy zenés produkciót állítok össze felmenőm, Dutka Ákos verseiből és prózájából, akit szerintem igencsak alábecsülnek. Segítségemre lesz ebben unokaöcsém, dr. Boka László, az Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatója.
– Miért jelentkeztél A DAL versenyére?
– Szeretnék egy zenei produkciós irodát nyitni Váradon. Ehhez ismertség kell. Persze minden verseny mutatja önmagát, megszereted a hangulatot, amivé átalakul az egész – különleges emberek, nyugtató pörgés. Nyugodt vagy, mert jó úton jársz, nemhiába dolgozol, és közben pörög minden körülötted. Mindenkinek ajánlom ezeket a versenyeket. Amikor a versenyzők sírnak, az nem reklámfogás, hanem egy növekvő és kitörő érzelmi töltet. Amúgy remélem, a versenyig megjön a hangom és fogok tudni énekelni, kilábalok végre a tüdőgyulladásból, mert most úgy érzem, mintha sántán indulnék a maratonon. A pálinka, megjegyzem, nem jó módszer, mert hizlal. A kamera pedig 5 kilóval többet mutat!
– Miért a Turn The Lights On dallal neveztél be? És miért nem magyar nyelvű dallal?
– Egy magyar nyelvű számot írtam eredetileg, ezt pedig szeptemberben. Barátaim és fiam unszolására esett a választásom erre a dalra. Érdekes, hogy miután beneveztem vele A Dalba, már nem tetszett… Amikor bejátszották a számot a sajtótájékoztatón, arra gondoltam, hogy egy másikkal kellett volna jönni… Miről is szól?! Magyarázol valakinek valamit, és rákérdezel, hogy világos, megértetted? Próbáljunk tisztán látni. Legyen fény a dal magyar címe. Nagyon sok üzenet, vélemény van a szövegben a mai kapcsolatokról. Élet van ott, ahol fény van.
– Meglepett-e a fogadtatás? Mire számítottál?
– Szenzációs volt a fogadtatása, meglepett. Én nem fizettem a Facebookon a reklámért, de eljutott több mint 18 ezer emberhez, és eddig 8600-an hallgatták meg. Sok százan írtak, gratuláltak, tehát mond valamit nekik a dal. Nagyon szépen köszönöm!!!
Köszönöm szépen a csapatomnak is, akik maximális erőbedobással segítenek: Potyondy Tímea – Székesfehérvár (háttérvokál), Kozák Róbert – Nagyvárad (háttérvokál), Kovács Kovax Péter – Budapest (háttérvokál és billentyű), Márk Mihele – Nagyvárad (basszusgitár) és Cservák Miklós – Nagyvárad (dob). Karácsony előtt álltunk össze, egy váradi próbateremben, és online próbálunk.
– Milyen szakaszában vagytok most a versenynek?
– Most az akusztikus megmérettetésre készülünk, és aztán jön A Dal.
Szamos Mariann / Reggeli Újság