Hargitai Anna - legenda a Csomád alatt

Jégbontó hava a Hargitán – (Székely naptár) / Fotó: Péter András

– 12 szűz leányt keresnek az uraságnak, rejtőzködjetek-sze el! – nyitott be Vargha Józsi, a szomszéd legény a házba. Ahogy elmondta, rohant is a következő szomszédhoz, nem foglalkozva a két leány rémült arcával. Julis elsápadt, eldobta a kést, pityókát, idegesen szoknyájába törölve a kezét.

– Lelkem, azonnal haza kell menjek! Édesanyám egyedül van odahaza… – ovális arca krétafehéren világított a takaros konyhában, szőke hajával egészen kísértetszerűvé vált. Tudták, mit jelent, ha az Rédey Tamás nagyúr leányokat keresett, nem egyszer ment el egy-egy lány, aki hónapok múlva, megesetten és szégyenben tért vissza, szíve alatt hordozva egy apa nélküliségre ítélt gyermeket. Az uraság pont olyan kegyetlen, mohó és parázna volt, mint a testvérbátyja, Csaba, akiről köztudottnak számított, hogy nem csak medvére szeretett lőni. A Rédey testvérpár túlszárnyalta egymást kegyetlenségben. Közel is laktak egymáshoz, a magas Csomád egyik völgye választotta el hatalmas kastélyukat.

– Nehogy megindulj, elkapnak!

– Muszáj.

– Elkísérlek.

Julis épp tiltakozni kezdett volna, de pajtása pillantásától elállt a szava. Éppen lekapták a fazekat a tűzhelyről, gyorsan bétámasztották az ajtót a seprűvel, s egymás kezét megfogva elindultak a templom fele. Kalákába főztek az asszonyok a tiszteletesnél, pünkösdre készülve; oda igyekeztek.

Anna teljesen ellentéte volt gyermekkori pajtásának: alacsony, de formás termettel lett megáldva, fonott, barna haja a hátát verdeste, okos barna szemei bölcsességgel vizsgálták a világot. Míg Julist a szülei szép ruhában járatták, addig Anna szegény, de dolgos családból származott, szépsége azonban így is kivilágított. Nem hiába akarta minden legény az ő kezét a faluban.

Riadtan leste a kis barna kerítések fölött az utat, nehogy találkozzanak Rédey uraság küldöttjeivel.
Már szinte az ivónál jártak, amikor idegen lovat láttak. Hamar el akartak iszkolni, de késő volt már: sikoltozó szomszédjaikat vették észre, 9-10 korukbeli lányt, akik kétségbeesetten könyörögtek a tehetetlen bátyjaiknak, apjuknak, hogy ne hagyják őket elvinni.

Késő volt.

Észrevették Annát és Julist, s ez lett ezeknek a veszte.

Törő Mihály bácsi megpróbált egérutat nyerni a lányoknak, de hiába; a begyűjtő elkapta őket, a szekérre lökte, mintha bálák lennének csupán. Az uraság szolgái durván terelték őket a szekér belsejébe.

Anna megpillantotta az édesanyját, félelemmel szívében kiáltott utána:

– Anyácska, édesanyám!

– Erőst szépen kérem, ne bántsa a kislányomat, könyörüljön, engedje el az Isten nevében…

Hasztalan.

A pap jött ki a kis parókiából az éktelen kiabálásra, nyomában az asszonysereggel. Azok héjamód estek neki a termetes legényeknek, foggal-körömmel, rimánkodva s átkozódva.

– Engedjétek el ezeket a lyányokat, Isten nevében kérlek tüktököt, legyen a szüvetekben irgalom… – nem engedték neki befejezni a mondatot. Az egyik legény keményen a földhöz verte az idős tiszteletest, a rátámadó asszonyokra pedig keményen rávágott az ostorral. Anna édesanyja a földre esett, s nem mozdult.

Elindult a szekér.

Hamar felért a hegyre a síró-jajongó lányokkal. Egymásba kapaszkodva, lassan csendebe burkolózva kuporogtak a piszkos szekér aljában, sorsukra várva. Julis néha fel-felcsuklott az elfojtott zokogástól, de Anna egyenes háttal bámult a Hargita fennséges fenyveseire.

A lányokat beterelték az istállóba, mint a barmokat, nem felelve elrebegett kérdéseikre. Úgy bújtak össze, mint a bárányok, szorosan egymás mellé állva. Senki nem értette közülük, mi is történik.

Két napig maradtak ott az istállóban, íztelen zabkásán tengődve, ha valaki hozott nekik. Koszosak voltak, lassan elfásultak a sok sírástól és éhesek. Anna tartotta bennük a lelket, mindenkihez volt egy kedves szava, egyenes háttal, büszkén viselte az istálló orrfacsaró bűzét.

A harmadik estén történt valami.

Amint a nap elbújt a végtelen látóhatáron, úgy lettek egyre hosszabbak az árnyékok, s úgy is nyugodtak meg az odahurcoltak. A kastélyból mulatság zaja szűrődött ki, sírt a hegedű, adomák harsantak fel és egy fiú nem győzött szaladgálni a boros kancsókkal.

Őket senki nem kínálta étellel.

Anna félrehúzódott az istálló szalmával borított részétől, a keményre döngölt földre térdelve kezdett imádkozni.

Kétségek gyötörték, mozdulatlan édesanyjára bírt csak gondolni. Valamikor éjfél után nyomta el az álom, amikor a féktelen mulatozás valahogy abbamaradt.

Másnap pirkadatkor durván felkeltették az egymás hegyén-hátán alvó lányokat, kiterelték az udvarra őket.  A cicomás kastély elejébe érve azonnal feltűnt egy hatalmas hintó. Nem is láttak azelőtt hasonlót sem: színaranyból volta  kirakva tengelye, vörös bársonyülésekkel. Ránézésre megérte tíz falu árát, de lovak helyett csak valami bőrdarabok hevertek előtte.

Anna kezdetben nem ismerte meg a hintó előtt lógó bőrszíjakat: össze-vissza, kuszán álltak egymáson, s a lánynak hamarabb tűnt fel a pocakos Rédey Tamás úr, aki kedélyesen mosolyogva kilépett a kastély nehéz vasajtaján. Előtte döcögött egy soha nem ismert, de szemmel láthatóan gazdagabb főúr, valamilyen ismeretlen nyelven gagyogva a hintóra mutogatva. Az urakat követte a nagyságos úr felesége, egy pengevékony ajkú asszony, aki kiabáláson kívül nem sokat hallatta hangját. Most mégis szánalommal nézett a szekér mellett szeppenten ácsorgó lányokra, mintha ismerné sorsukat. Kényszeredett mosolyt erőltetett arcára, üdvözölte az idegent, aztán eltűnt a kemény ajtó mögött.

Az istállómester kisinasa rárivallt a lányokra, hogy álljanak félre. Hat gyönyörű paripát hozott az öreg Mózsi bácsi, befogva őket az uraság hintaja elé. Az ismeretlen megemelte még egyszer kócsagtollas kalapját, s készült volna beszállni a hintóba, amikor megakadt a szeme Annán.

Meggondolva magát a lány felé vette útját, mint vadász a prédáját, úgy méregetve azt.

Az uraság nyájasan az úr felé lépett, gagyogni kezdett, Anna felé terelve a kapzsi idegent.

– Herr Müller, das ist eine Mädchen… – nem hagyta, hogy végig mondja. Megragadta Anna karját, durván a fejét felemelte, úgy nézve, mint kupec egy új lovat. Anna vergődött, mire a szorítás csak erősödött.

– Viselkedj, te mihaszna fehérnép! – sziszegte mosolyogva az uraság és kicsit az idegen felé lökte. Anna érezte, hogy a dühös sikoly kitörni készül torkából, de tudta, hogy ha kiszakad, az első fára felhúzzák.

– Jól mutattál volna tegnap éjszaka a fennséges főúr hálószobájában – sziszegte Rédey Annának, aki egy pillanatra lefagyott.

Majd leköpte az idegent.

Büszkén kihúzta magát, de a szeme valami vadállat őrült veszedelmét mutatta; az arca márványa ellenére Anna tudta, hogy ezzel olyant követett el, amiért keményen kell fizessen.

Ostor pattant, végig táncolva a székely lány gerincén, fehér húsába marva. Anna feljajdult, de nem sikoltott fel: nem adta meg ezt az elégtételt. Valaki azonban átkozódni kezdett a szolgálók közül, a lovak horkantottak, az idegen meg még nem fogta fel, hogy megalázták.

– Hintó elé! – üvöltötte el magát Rédey, és annyit morgott a bajsza alatt: “Most egy életre megtanulod, ki az úr te utolsó szuka!”

Anna megértette, miért olyan kicsik a szíjak: nem lovaknak csinálták. Embernek.

Valaki a többiek közé lökte, akarata ellenére a hintó elé fogva. Julis került legelőre, Anna hátulra. Valahol felzokogott egy asszony, többen hányták a keresztet, de az isteni gondviselés sehogysem akart érkezni. Anna remegett. A szerszámok is nehezek voltak, gyönge testük alig bírta a kemény húzást.

– Indulni! -adta ki a parancsot Rédey és hogy nyomatékot adjon szavainak, korbácsát megemelve végigvágott a lányokon. Azok közül valaki felsikoltott, de a hintó elindult.

Nyögés és jajongás volt a kísérete a borzasztó menetnek. Az idegen úr gyönyörében felnevetett, mire Rédey még vadabbul kezdte ütni a verejtékező, szinte megszakadó lányokat, gyakran végigtáncoltatva korbácsát Annán. Alig mehettek harminc keserves lépést, amikor egy leány ájultan bukott el a saras úton. Az uraságot kísérő szolgálók azonnal odapattantak, de uruk egy “El onnan az anyátok keservit!”-paranccsal elküldte onnan őket. A leányt feltámogatta az öreg Mózsi bácsi, bajusza alatt olyasmit dörmögve, hogy az uraság nem ismer már se embert, se Istent. Rédey elküldte, megparancsolta, hogy tűnjenek el a szeme elől.

A lányok némán tűrve húzták a kegyetlen nehéz hintót, remegő lábakkal, erejük teljéből. Fojtott nyögésüket azonban elnyelte a dühös korbács-csattogás: a leghátsó lányok inge csatakossá kezdett válni a vértől és izzadtságtól, arcuk elfehéredett, minden lépésnél megremegtek.

A völgybe értek. Anna itt játszott a legtöbbet Julissal, Tündérvölgynek hívták kettejük közt. A tengernyi virág azonban most összeszorult szirmokkal nézte a lányok keserves szenvedéseit, a madarak elborzadva hallgattak, a fák gyásznépként állták körbe a tisztást, mozdulatlanul, s a tisztás mögött kevélyen várta őket az Rédey Csaba vára.

Az ostor egyszer elpattant, s Anna felnyögött, fel a magas égbe, egyenesen a Jóistenig. Az félretette minden dolgát, s a kis völgy felé tekintett: a fák néma, komor fenyegetéssel borultak a tisztásra, egy rigó dühösen füttyögött, de a virágok nem mozdultak.

– Nem mész-e, te utolsó senki? – harsant az uraság hangja.

Hanem akkor Anna, mintha földöntúli erők adtak volna neki támaszt, kiegyenesedett, sikolyába beleremegett a Hargita:

-Istenem, ha hallasz most, segíts! Verd meg,  vedd el mindenét, legyen átkozott egész háza népével!

Hirtelen lett sötét, mintha a Napot eldobta volna a Nagy Isten. Hatalmas, fekete felhők borították el az eget, rémületes mennydörgés hasított bele nemcsak a fenyvesek, de az ijedt emberek lelkébe is. Olyan égzengés vette kezdetét, ami már az uraság szívét is megszorongatta, de a Jóisten már lesújtott: olyan vihar kerekedett, hogy megnyílt a föld, elnyelve a két várat, szolgástul, lovastul, mindenestül, nagy zengéssel elpusztítva mindent. Rédey lebukott a bakról s szörnyű vonaglások között fekélyes szíve mintájára fenevaddá változott, de üvölteni már nem maradt ideje: az elnyelt várak helyére ömleni kezdett a víz, olyan árvizet csinálva, amilyennel még Noé találkozott volt.

A lányok sikoltani sem tudtak: fekete tollú, kecses nyakú hattyúvá váltak, de egy fehér volt közülük: Anna. A szörnyeteget elborította a hatalmas vízözön, de a hattyúk kievickélhettek a partra. A falubeliek riadtan összeszaladtak a hatalmas égzengésre, s mind látták, hogyan ért földet a tizenkét hattyú. Az emberek levették kalapjukat, a fehérnépek térdre rogytak, s alázatos szívvel várták az Isten haragjának múlását.

Amint az utolsó, hófehér hattyú is partot ért, egyszerre csend lett. A felhők megszelídültek, a víz megnyugodott. Hatalmas tó állt a hajdani várak helyén: nemcsak a szolgálói vesztek oda az uraságnak, de a pénze, bora, állatai, felesége, gyermekei is. A falusiak csodálkozva néztek körül, s látták, amint a tizenkét hattyú lánnyá válik. Mezítelen testükön nem volt már nyoma a korbácsnak, olyan volt a bőrük, mint a ma született csecsemőé. Az asszonyok lekapták nagy vállkendőjüket, azokkal szaladtak lányaikhoz, könnyek közt bújtatva őket a szőttesekbe. Csak Anna maradt némán állva, egy kendőbe csavarodva.

– Hát anyám? – kérdezte halkan a körülötte álló emberektől. Senki nem szólt. Zavart csend volt a válasz, elkerülve a tekintetét. Senki nem mert a szemébe nézni, a férfiemberek hümmögve távolabb somfordáltak; a tiszteletes maradt csak.

-Édesanyád… – kezdett bele az öreg pap gyöngéden megfogva a leány hófehér kezét – Az édesanyád… amikor a lovakat táncoltatták… tisztességesen eltemettük.

– Úgy. – válaszolta Anna. Nem mondott többet, csak ennyit. Többet nem is szólt ezen a világon, néma magányban élte le csöndes életét.

A falusiak lassan belenyugodtak Isten akaratába. A lányokat szerre férjhez adták, de nem tudtak már mosolyogni, szomorúan dúdoltak bölcsődalt egy lánypajtásukról, aki soha nem tért vissza a szülőfalujába, hanem kápolnát épített, s egymagában, imádkozva élte le életét az Hargita vigyázó szeme előtt.

Sántha Kriszta Hanna, Sepsiszentgyörgy

7 hozzászólás

  1. Margit

    Csodálatosan szép, szomorú történet. A Szenet Anna tó legendáját véltem kiolvasni belőle! Gratulálok a történet írójának!

    Válasz
  2. antal m.

    Nagyon érzékies legenda írás! Szívesen olvasnám máskor is!

    Válasz
    • TÓDUCZ

      Mérnök úr, há azért magyarabbul nem lehetne megfogalmazni érzéseit?

      Válasz
      • antal m.

        Tóducz úr! A nárcIsztikus ember nem tudja magát beleérezni!

        Válasz
        • TÓDUCZ
  3. Illés Lajosné

    Nem találok szavakat, itt ülök az ágyon és potyognak a könnyeim. Csodálatos ugyanakkor szívfacsaró ez a történet.

    Válasz
  4. Szabó Sándor

    Fájdalmasan gyönyörű írás.Várjuk a folytatást e fiatal tehetségtől.

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük