Azt állítja, nincs szomorúbb látvány, mint a bábraktár, ám ha kézbe veszi a bábszínész, a báb életre kel. Nagy-Lázár Józseffel, a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház színészével, egyik alapítójával arról is beszélgettünk – nem utolsósorban a bábszínház világnapja alkalmából –, hogy hasznos lehet-e egy kisgyermek rettegése, illetve hogy a magyar népmesék gond nélkül helyettesíthetnék a bibliai tanításokat.
– Azt tartják, hogy egy bábszínházi előadás bármikor felújítható, hiszen négy-öt évente a teljes közönség kicserélődik. Hogy viszonyul ehhez a nézethez?
– Csak abban az esetben lehet benne némi igazság, ha az illető előadást épp csak leporolják. Ennél azonban jóval többre van szükség. A legtöbb felnőtt amúgy abban téved a leginkább, hogy saját gyermekkori bábszínházi emlékeiből indul ki, holott időközben a gyermekek világa is sokat változott. Nem beszélve arról az előítéletről, hogy ez „csak” bábszínház.
– Mint ahogy a bábszínészekről is az a kép él a közvéleményben, hogy csak az köt ki ebben a műfajban, aki nem fér be egy komoly színtársulatba…
– Igen, ez egy másik előítélet, amely máig tartja magát. Eredetileg én is színházi rendező szerettem volna lenni, a kilencvenes években próbálkoztam is egyszer Bukarestben. Magyarul készültem felvételizni, jeleztem is előre, de a dolog valahol elsikkadt, vagy nem vették figyelembe, tény, hogy miután elmondtam az előkészített Orbán Ottó-versemet, a csupa színházi nagyágyúból álló bizottságból valaki azt kérdezte, hogy tudok-e valami Eminescut. Én meg öntudatos állampolgárként megköszöntem a figyelmet, és így nem lettem színházi rendező. A szakmai előéletemhez tartozik még, hogy 1992-ben, érettségi után az akkor még ott dolgozó Bocsárdi László Gyergyószentmiklósra hívott a Figura társulatához. Előzetesen valamelyik diákfesztivál zsűritagjaként látott a Mikes Kelemen Líceumban játszott, Salamon András rendezte Az ember tragédiájában. Két és fél évet, életem egyik leghasznosabb periódusát töltöttem Gyergyóban, gyakornok színészként loptam a mesterséget. Aztán elvittek katonának.
– Időközben Gyergyó Sepsiszentgyörgyre költözött, néhány év után mégis más irányt vett a színház iránti érdeklődése. Miért?
– Mert megjelent az életemben másik két nagyon fontos ember. Az egyik László Károly színművész, közismerten Puki bácsi, aki a kilencvenes évek közepén meghívott a helyi tévébe vitt Mesekaláka című műsorába, amelynek keretében hetente hoztunk ki egy-egy új gyermekprodukciót. Kitűnő iskola volt nekem, aki akkor még csak annyit tudtam a jövőmről, hogy színházzal akarok foglalkozni. Aztán Nagy Kopeczky Kálmánnal 1998-ban megérkezett Szentgyörgyre a bábszínház, és megváltozott az életem. Míg Bocsárdira és Puki bácsira úgy tekintek, mint a mentoraimra, Kálmán a barátom volt. Egyívásúak, egykorúak voltunk, együtt bandáztunk hajdanán, de mindezt csak a halála után tudtam megfogalmazni magamnak. Ma is nagyon hiányzik az életemből.
– Milyen mértékben van átjárás a két műfaj, illetve a színészmesterség és a bábszínészmesterség között?
– Induljunk ki abból, hogy a bábszínházat sokan egyfajta kicsinyített színháznak képzelik. Holott a bábszínháznak egészen más a hatásmechanizmusa, az előadásmódok formája, ami révén közelebb van az operához vagy a cirkusz bohócjeleneteihez, mint a klasszikus színházhoz. A lényegi különbséget maga a báb jelenti mint entitás, mint forma. Önmagában egy holt anyag, amelyet a bábszínész kelt életre, másik személyként ő ad neki lényeget. Nincs szomorúbb látvány, mint a bábraktár, ahogy ott állnak vagy hevernek a bábok időtlenül, mint a szobrok, arcukon egyetlen rávésett, ráfestett, rávarrt érzelemmel. Ha viszont kézbe veszi őket a bábszínész, megtörténik a csoda: a báb élni kezd, mozogni, lélegezni, beszélni.
– A bábok viszont egyre több színházi előadásban jelennek meg. Milyen felismerés mozgatja ezt a trendet?
– Két magyarázatom is van rá. Az egyik az emberiségnek a faragott képekhez, totemoszlopokhoz, sámánvilághoz való ösztönös ragaszkodása. A másik ennél jóval egyszerűbb: a bábok egyszerűen jól mutatnak. Csakhogy ennyitől még egyetlen előadás sem vált bábszínházzá. A bábszínházi előadás elsősorban az érzelmekre hat, ez talán a legfontosabb, a színháztól megkülönböztető hatásmechanizmus-elem. A mai színház valóban egyre több bábszínházi elemet alkalmaz, de a dolog többnyire megreked a felmutatásnál, ami abból fakad, hogy a bábszínházban többnyire csak a bábot látni, a színészt nem. Bár ezt többnyire tagadják a klasszikus színházi rendezők.
– A vizuális élmények felé, a színházba vezető út a legtöbb gyermek számára a bábszínházban kezdődik – a tévével, a világhálóval egyre élesebb versenyben. A műfaj mivel képes leghatékonyabban szolgálni ezt a célt?
– Fontos rögzíteni, hogy más-más dolog érdekli a három-négy éves kisgyermeket, illetve a tizenkét éves kiskamaszt, ezért aztán roppant érzékenyen kell bánni az előadásokkal. Mindenekelőtt azért, mert a bábszínház elsősorban az érzelmekre hat. Egészen másként reagál például egy három-öt éves arra, hogy A három kismalacban a farkas kergeti a malackát, mint egy öt-tíz éves. Ebben a „három pluszos” (az alsó korhatárt jelző besorolás – szerk. megj.) történetben én rendezőként arra akarom felhívni a figyelmet, hogy mennyire fontosak a döntések az életünkben. Hogy miből akarom felépíteni a házamat, és a döntésemnek milyen következményei lehetnek. És ez már értelmi ráhatást is jelent. De ha érzelmi szinten maradunk: a farkas fontos ősi ösztön szimbóluma, az éhségét követve jön be a színpadra, egyszerűen enni akar, élni akar, és pont. Hogy eszközeinek erkölcsössége megkérdőjelezhető? Természetesen. De a házát szalmából építő kismalac is magára vessen, az ő döntése is nyugodtan kezelhető erkölcsi dimenzióban. Ugyanakkor mit keres a sértődésből a saját területéről kilépő kismalac a farkas territóriumán? Főleg a maga zsenge malac korában.
– A kisgyermek mégis hangosan drukkol a kismalacnak. Biztosan eljutnak a tudatáig ezek a kódolt üzenetek?
– Ez is az előadás céljai közé tartozik: a kisgyermek élje meg a félelem, a rettegés, a gyengébbnek való szurkolás érzését. Talán meglepő, de olyan gyermek is bőven akad, aki kezdetben a farkassal tart. Ami nem is feltétlenül baj. Miért? Mert az előző jelenetben azt látta, hogy az ideális világban élő három malacka összeveszik, elkövetik azt a bűnt, amelyet a felnőtt drámairodalom is vég nélkül feszeget: nem képesek az együttműködésre. Az lenne a baj, ha ugyanaz a gyermek az előadás végén is a farkassal tart, a farkas figurája ugyanis úgy van felépítve, hogy a végére sorsszerűen elpusztuljon. És amikor leforrázott bundával elmenekül, a gyermekek örüljenek, hogy pórul járt. Hasznos lehet, ha előadás közben retteg az a gyermek, de csak akkor jó a produkció, ha a végére képes feloldani ezeket a félelmeket. Minden szálat gondosan el kell varrni, akár annak árán is, hogy három-négy vége van az előadásnak. A kis nézőknek muszáj megélniük a jó győzelmének katarzisát.
– Mihez kezd a bábjátszás azokkal a nézetekkel, amelyek mostanában akár a népmesékben is egyre több erőszakot, szexualitást vélnek felfedezni?
– Több magyar népmese feldolgozása, színpadra állítása után magam is állítom, amit néhai barátom, Nagy Kopeczky Kálmán fogalmazott meg valahogy így: ha a Biblia valamilyen fatális véletlen folytán kitörlődne az emberiség történetéből, közös emlékezetéből, a magyar népmesék gond nélkül helyettesíthetnék a bibliai tanításokat. Illetve általában a népmesék, csak mi annyiban vagyunk jobb helyzetben, hogy a mi meséink fennmaradtak, míg nagyon sok nép már örökre elveszítette ezt a kincset. Annál több tudás vagy korszerűbb gondolkodásmód, mint amivel A csillagszemű juhászban vagy A halhatatlanságra vágyó királyfiban találkozunk, aligha létezik.
– Az azonban alig vonható kétségbe, hogy a ma öt-hat éves egészen más receptorokkal fogadja mindazt, ami a világból feléje áramlik. Ennek a korosztálynak hogyan lehet ma „leporolni” egy öt évvel ezelőtti előadást?
– Na, ez az igazán nagy kihívás. Amikor A rest legény című előadásunk közelmúltbeli felújítása előtt megnéztük az öt évvel ezelőtti felvételt, azt mondhattam a kollégáimnak: örülhetünk annak, hogy az előadás sem mondanivalójában, sem bábtechnikában, sem zenében, műszaki körülményekben nem kopott meg annyira, hogy ki kelljen dobnunk az egészet. Természetesen változtatnunk kellett, gyorsítani itt-ott, összességében azonban gondolatiságában, kifejezőeszközeiben érvényes előadás maradt, amit én egy jó produkció legfontosabb ismérvének tekintek. A legtöbb probléma abból adódik, ha értelmezési gondok merülnek fel mesékkel, történetekkel kapcsolatosan, amikor az alkotók nagyon modernek akarnak lenni. A tavalyi sepsiszentgyörgyi karácsonyi vásárban a veszprémi Kabóca Bábszínház roppant izgalmas, látványos betlehemi történetet adott elő, a kékre festett Mária és József bábuk úgy néztek ki, mintha az Avatar című filmből léptek volna elő. Sok, akkori gyermekmegnyilvánulással együtt állítom: ez az, amit nem szabad.
[box]
Nagy-Lázár József
Marosvásárhelyen született 1974. június 29-én. Tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Líceumban végezte, ahol 1992-ben érettségizett, a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem bábszínészi szakán 2007-ben diplomázott. 1993–94-ben segédszínészként a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház társulatának tagja volt. 1996-tól a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze, az 1998-as alapítástól kezdve a Cimborák Bábszínház színésze. 2014–2015-ben a Lármafa Rádió Éjjeli bagoly című műsorának szerkesztője és vezetője – néhai Nagy Kopeczky Kálmán társaságában. Több száz bábszínházi figura mozgatója, életre keltője, illetve bábelőadások rendezője. Ezek közül a legfontosabbak: Az ég ölelkezett ím akkor a földdel (betlehemes játék); Tasnádi István: Cyber Cyrano (netdráma); Kovács Ildikó szövege alapján: Bálna Béla (bábjáték); Garai József: A három kismalac (bábjáték). Nős, két gyermek apja.[/box]
Csinta Samu / Háromszék