Illusztráció

A nyár legmelegebb napján történt: három székely ember céltudatosan választották a szárazságban csermellyé fogyatkozott hegyi patak völgyét. Magasra nyúló erőteljes bükkfák buja koronájának tömege védősátrat alkotott a forró napsütés ellen. De azért a fény bejutását nem bírták megakadályozni a sűrű levélernyők.

Útjuk a gömbölydedre koptatott kisebb, nagyobb kövekkel borított mederben haladt a hegynek, olyan meredek, vízmosás formázta szakadékok között, melyek a természet erőinek ellenállhatatlan erejét hordozták magukon!

Csakhogy akkor a víz vékonyan csörgedezett a kövek között finom, alig hallható neszezéssel. Azért néha előbukkant a köves patakfenékből egy-egy gödör, melyeket nem lehet tudni milyen csoda folytán aprócska tavakká növelt a vékony csermelyecske.

Még így is ebben a rekkenő nyári hőségben, sűrű árnyékban is hűvösön és kívánatosan tükröződött az áttetsző víz. Kristálytiszta volt és lélegzetelállítóan hűvös, mivel ez csak a forrásvizekből gyűlt össze huzatos és árnyékos völgyben.

Megálltak mindhárman egy tavacska mellett, leülni a kövekre, izzadt homlokukat letörülgetni, mivel felhevült állapotban nem tanácsos inni. Pihenni kell percekig, élvezni a csendet, meghallgatni a kakukkmadár jelzését, hogy meg lehet már kezdeni a szalonnát és a füstölt kolbászt. A rovarok dongását, egy rekedt kutya távoli ugatását. Közben szótlannak lenni, mert ha az ember valamit fenékig ki akar élvezni, azt némán teszi, nem gondolni semmire csak egyszerűen beleolvadni a természetbe, úgy érezni, mint egy leveleit rezegtető bükkóriás, vagy a kövek között útját kereső kitartó erecske.

Azután nekifeküdtek a tavacskának szerre, mert csak egy fért közé, hasra, mint a kígyók és szájukat csücsörítve mohón ittak.

– Ilyen finom ital még a mennyországban sincs! – mondta az egyik.

– Én azért nem kívánkozom oda! – mondta a másik.

– Biza! – szólt a harmadik is miután megszívta magát dromedár módjára.

Visszaültek helyükre és folytatták a pihenést hosszú percekig, aztán újra lehasaltak a kövekre és ittak majdnem kihasadásig!

– No, menjünk! – mondta az egyik.

– Menjünk! – hagyták jóvá a többiek is.

Nem tettek meg még tíz lépést sem, éppen meghaladtak egy nagy kerek követ, melyet talán még az özönvíz guríthatta oda nagysága miatt és mely mögött egy újabb tavacska bukkant fel. A meglepetést nem az szolgáltatta, hanem ami a tavacskát meggyalázta.

Bár illene a képre az a kis gyerekdal, amely a következőképpen kezdődik:

Kis kacsa fürdik, fekete tóban,
Anyjához készül Lengyelországba.

Sajnos nem illett bele a képbe, mert a tavacskában nem kis kacsa fürdött, hanem egy eléggé terebélyes cigányasszony guggolt, kinek feneke nagyobb volt, mint a tavacska. Bal kezével hosszú rikító mintázatú szoknyáját tartotta, hogy kímélje az elázástól, jobb kezével pedig hátsófertályát pancsolta és mosta kissé idegenkedve a hideg víztől, de azért meglehetős igyekezettel!

A tények eléggé nyilvánvalóak voltak, hogy nem történt semmi törvénytelenség, mind amilyen a patak szennyezése, vagy fertőzése, csupán egy asszonyi testrész karbantartásának jogos folyamata!

A három székely ember egyforma finnyásan, felhúzott orral figyelték a képet, melyet a világ legtehetségesebb festője alkotott, a Való Élet, majd az egyik, aki hamarabb megnyugodott és szóhoz jutott, keserűen megjegyezte:

– Hát ezért volt finom a patak vize!

Sebők Mihály

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük