Minden egyes találkozással az összetartozásunkat erősítjük, mondja Csillikné Szólláth Julianna, a Hídépítés határon innen és túl program vezetője, aki szerint történelmünkben mindig akkor történt a veszteség, ha rést hagytunk, ha nem kapaszkodtunk kellően egymásba.
Nyolcadik éve látogatja egy hajdúnánási pedagóguscsoport a Partium több települését, hogy nemzetről, kultúráról, néprajzról, történelemről tanítson. Milyen örömök, visszajelzések adják az évenkénti folytatáshoz, megújuláshoz szükséges erőt?
A gyermekek szeretete, kíváncsisága, együttműködése, őszintesége, egy-egy témára való rácsodálkozása ad erőt a következő alkalom megszervezésére. No és az, hogy elmondják, mennyire várnak, minket „anyaországiakat”, hajdúnánásiakat. Az is jó érzés, hogy több helyen a felnőttek is bekapcsolódnak ezekbe az együttlétekbe. Elkísérik a gyermekeket és kedvük lesz ottmaradni. Ölelésükben, tekintetükben minden benne van. Érzem a hálát és ez nagyon nagy erőt ad. A vér vízzé sosem válik, mi összetartozunk. Ezt érezzük, erősítjük minden egyes találkozással.
Mindegyik helyszín más-más lehetőséget és kihívást rejt magában. Hogyan tudnak erre ráhangolódni?
Igyekszem minden településsel jó kapcsolatot tartani személyesen is. Odafigyelek erősségeikre, gyengeségeikre és mindig őszintén mondom el meglátásaimat. A szeptemberi, éves egyeztető, közös találkozókat is azért szervezem, hogy legyen módunk örömeinket és gondjainkat személyesen átbeszélni. Hiszek abban, hogy mindig mindent meg lehet oldani. Kell hozzá a két szem, két fül és egy száj. Isten csodálatosan teremtett meg minket. Ha az arányokra odafigyelünk, mindig van és lesz megoldás. Hiszem, hogy egymás életében vagy áldás vagy leckék vagyunk.
A nyolc évvel ezelőtti kezdetekhez képest, milyen változásokat figyelt meg a partiumi magyar közösségek mindennapjaiban?
Sajnos a mindennapokra nem látok rá, de vannak észrevételeim. Mindig is célom volt, hogy a települések gyermekei és felnőttjei közelebb kerüljenek egymáshoz. Részben ezért találtam ki az évadzáró Barátságnapot, később a szórványtábort, újabban a közös utazásokat a történelmi, irodalmi helyszínekre. Hiszem, ha több időt töltenek együtt a közösségek, jobban tudnak majd egymásba kapaszkodni, egymásnak segíteni és a megmaradás is könnyebb lesz magyarként. A gyerekeknél ez könnyen megy, de a felnőttek több olyan dologba is belecsúsznak, ami elkerülhető lenne. Nem szabad engedni a megosztást. A magyarság történelmében mindig akkor történt a veszteség, ha rést hagytunk, nem kapaszkodtunk kellően egymásba. Lehetnek vitáink, másképpen is gondolhatunk dolgokat, de mindig kell találjunk megoldást. Nem engedhetjük el egymás kezét, hiszen testvérek vagyunk, Isten akaratából.
Biztos számos élménnyel gazdagodott a foglalkozások során. Mi az, amit ma is szívében hordoz?
A kezdetekre tehető az első, feledhetetlen élmény. Váradlesen történt, hogy az első alkalommal közel 30 gyermek várt minket, de fele sem tudott magyarul. Gyorsan csapatokat alakítottam. A vezetők azok voltak, akik jól tudtak magyarul, így ők tolmácsoltak. Ismertettünk a gyerekekkel egy közös tervet, ami abból állt, hogy akkor jöhetnek a programokra, ha alapvető dolgokat megtanulnak magyarul. Lelkesen egyeztek bele és el is kezdtük a tanulást. A színeknél jártunk, amihez beugrott egy vers is: „Piros, fehér, zöld, ez a magyar föld.” Kórusban, vidáman harsogták a diákok a versikét. Egyszer csak benézett morcosan az épület gondnoka, akkor döbbentem rá mit is mondunk, egy román iskola nagytermében. Rámosolyogtam és folytattuk tovább körjátékkal.
Fábián Tibor
