Az erdélyi és a székely önazonosság felvállalása és képviselete belülről jövő késztetés – nyilatkozta az Erdély.má-nak adott interjújában Deák-Sárosi László. A Magyarságkutató Intézet parajdi származású munkatársa az elmúlt évtizedekben komoly tudományos pályát futott be, a napokban pedig az Átalvető főszerkesztője lett, mely lap fontos szerepet tölt be a Magyarországon élő erdélyiek kulturális életében. Deák-Sárosi László arról is beszélt, milyen volt a beilleszkedés és milyennek látja a magyarországi kulturális életet.
Milyen tervekkel kezdi meg munkáját?
Az Erdélyi Körök Országos Szövetsége keresett meg azzal, hogy vállaljam el a folyóirat főszerkesztői feladatait. Kissé módosítani akarják az irányt, és fiatalítani is akartak, hogy jobban lehessen alkalmazkodni mind az egyesületi elvárásokhoz, mind azokhoz az olvasókhoz, akik nem mind EKOSZ-tagok. Az egyik cél épp egy határozottabb képviselete az egyesületek szövetségének, hiszen a tagszervezetek értékes közösségi, ismeretterjesztő, illetve magyarság-, erdélyiség és identitásápoló tevékenységet folytatnak. Ezeknek a lenyomata hangsúlyosabban meg kell jelenjen a lapban, akárcsak az első években. Ugyanakkor erősíteni kell a magyarság azon kulturális értékeinek bemutatását, amelyet máshol nem vagy kevésbé tartanak fontosnak. A feladat tehát adott, én pedig a minőségre való törekvéssel igyekszem ennek megfelelni. Nem egyedül vagyok, segítenek régi és új szerkesztőtársak, illetve számítunk az eddigi szerzőkre is.
Aki segíteni akarja az önök tevékenységét, hová forduljon?
A szövetségnek van egy honlapja (http://ekosz.eu/), ott bárki megtalálja az elérhetőségeinket, a tagszervezetekét és a központét is, és tájékozódhat a küldetésünkről, a tevékenységünkről. Ugyanitt megtalálhatók az Átalvető korábbi számai is, elektronikusan letölthetők. Aki támogatná a tevékenységünket, akár emberileg, akár anyagilag, akár a folyóirat jövőbeni szerzőjeként, annak a megkeresését szívesen fogadjuk.
Az Erdélyi Körök Országos Szövetsége a lap egyik kiadója. Mit emelne ki a szervezet tevékenységével kapcsolatban?
Az EKOSZ olyan tagszervezeteket egyesít, amelyek többsége hivatalosan vagy informálisan már a rendszerváltás előtt megalakult. Az egyesületek vezetői és aktív tagjai azok az anyaország különböző szegletében élő erdélyiek vagy azok gyerekei, akik nem saját, egyéni céljaik miatt hagyták el Erdélyt vagy a Székelyföldet, hanem jellemzően rákényszerültek. Sokukat üldözték vagy durván hátrányos helyzetbe hozták magyarságuk miatt. Természetes, hogy ezek az emberek nem mondtak le saját, szűkebb pátriájukhoz és szülőföldjük hagyományaihoz való ragaszkodásukról, és ez a ragaszkodás kultúraápoló és közösségszervező tevékenységben nyilvánul meg, amelynek sok anyaországi testvérünk is segítője és részese.
Sok hasonló szervezet és kezdeményezés működik Magyarországon. Miért fontos 2020-ban Magyarországon az erdélyiséget ilyen formában is hangsúlyozni?
Az alapgondolat és a szándék az alakuláskor nyilvánvaló volt, hogy közösen szervezzenek programokat, közösen képviseljék az érdekeiket. Ennek az összefogásnak volt a jele és egyben terepe az Átalvető is, amelyet Orbán László indított 29 éve. Először csak a Tolna megyei erdélyiek lapja volt, majd kinőtte magát, és az országos szervezet fórumává vált. Az erdélyi és a székely önazonosság felvállalása és képviselete belülről jövő késztetés, és alulról jövő kezdeményezés. A legerősebb érv mellette épp a több mint három évtizednyi munka és az eredmények. A szülőket követik a gyerekek és az unokák is. Az erdélyiek a többszörös elnyomás és a saját, helyi hagyományaik miatt jobban ragaszkodnak még ma is magyarságukhoz, és ez sok anyaországi vagy nyugati emigrációban élő testvérünknek is vonzó. Ők a magyar identitáserősítésnek is kovászai vagy más metaforával élve motorjai. Minden erdélyi és székely egyben magyar is és sok magyar tudja itt és a világban, hogy nem mondhat le a határon kívül rekedt nemzettársak helyi kultúrájának értékeiről. Az EKOSZ tagszervezeteinek sokszínű és értékes kultúraápoló munkájáról az érdeklődő az Átalvetőből is értesülhet. A legújabb, 2020. decemberi számban megjelent egy részletes beszámoló a Salgótarjáni Erdélyi Kör harminc évéről, de a többi egyesület legújabb rendezvényeiről is.
Mára nagyrészt eltűntek az erdélyieket lerománozó sztereotípiák a magyarországi társadalom arra hajlamos részéből is. Ezek az önök tapasztalatai is?
Azon is múlik, hogy ki milyen közegben mozog. Itt-ott azért előfordulnak ilyen lerománozások, de minden ilyen sértést a helyén kell kezelni, és megnézni, ki és miért mondja. Nekem az esik rosszul, ha okos, képzett emberek támadnak nekünk azért, mert erdélyiek vagy székelyek vagyunk. Jómagam, amikor valamilyen országos érdekeltségű témában megszólalok, például a hiteles történelmi filmek védelmében, vagy a hamisítók ellen, akkor globalistáink – összefoglaló néven így említhetem őket -, mindig előveszik a kártyát, hogy haza kellene küldeni engem a Székelyföldre. Mi azonban nem mondhatjuk, hogy menjenek haza, ahonnan ők jöttek. Ha ezt csupán magánüzenetben teszik vagy a közösségi oldalakon, arra legyintek, hogy bolond lyukból bolond szél fúj, de ha az országos médiában kezdenek el személyeskedni, az már akár büntetőjogi kategóriába is tartozhat. Igaz, még egy pert se indítottam becsületsértés miatt, pedig lett volna rá okom.
Mik azok a kihívások, amikkel ma egy erdélyi Magyarországon találkozik?
Egy erdélyi két okból van hátrányos helyzetben az anyaországihoz képest. Az egyik a kevesebb induló szakmai és emberi kapcsolat, a másik pedig a kissé másfajta értékrend és gondolkodás. Aki nem itt született, nem itt járta az iskoláit, annak sokkal kevesebb kapcsolata van, amelyek szükségesek egy jó induláshoz az életben, vagy épp a folytatásoz, ha felnőttként érkezett. Az utóbbi a nagyobb probléma, mert ha nem is olyan jelentősek az értékrendbéli különbségek, azok folyton ott lappanganak, vagy épp kibukva okoznak hátrányt. Többnyire nem azt mondják, hogy jó, te másképp látsz valamit, mert erdélyi vagy székely vagy, hanem egyszerűen rossz, amit teszel, gondolsz, írsz, stb. Sokan úgy néznek rám mint egy ufóra, hogy írok egy eposzt az egyetlen székely származású erdélyi fejedelmünkről, Székely Mózesről, vagy ugyancsak szatirikus elbeszélő költeményben éneklem meg a libatenyésztők pénzét elkártyázó gazdasági bűnözők történetét (Libás Matyi). Igaz, egyre többen értik ezt a stílust és hozzáállást, sőt értékelik is. Az erdélyiek irányában van egy pozitív diszkriminációs megközelítés is, de főleg azok felé, akik otthon, Erdélyben élnek és alkotnak egy önérdekérvényesítő csoportot, és kevésbé térnek el az egyre liberósodó eurokonform és globlokonform fősodortól. Az a baj, hogy itt nagyon erőst hatott az évtizedek óta tartó „érzékenyítés” minden bomlasztó eszme és gyakorlat iránt.
Székelyudvarhelyen született, hogyan került Magyarországra?
Székelyudvarhelyen születtem, de a szülőfalum Parajd. Tanulni jöttem az anyaországba, mert akkor Erdélyben, sőt egész Romániában nem volt olyan képzés, amit kinéztem magamnak. Otthagytam egy befejezett évet az egyetemen, Temesváron, és itt kezdtem majdnem a nulláról, egészem más szakterületen. Tanultam két évig Luxemburgban is, aztán hazafele itt álltam meg, alapítottam családot, illetve váltottam szakmát, életmódot stb.
Hogyan fogadták, milyen volt a beilleszkedés?
Mindig voltak segítők és kerékkötők is. Szeretek inkább a jó tapasztalatokra emlékezni. Az igazi nehézség abban rejlett, hogy amikor már eltelt jó pár év, miközben itt éltem, dolgoztam, tanultam, másoknak nem is tűnt fel annyira, hogy erdélyi vagyok. Sokszor nem derült ki, vagy csak később. Ebből pedig az következett, hogy úgy éltem, dolgoztam, mint egy anyaországi, de mindig egy kicsit más voltam, ezt pedig, ahogy feljebb is említettem, folyton úgy csapódott le, hogy a többiek szerint ügyetlenebb „rosszabb” voltam. Nagyon nehéz volt, és hosszú időbe telt, amíg magam is elhittem, hogy az a kicsit másság is épp olyan jó értékrend, stílus, stb., mint amit itt tartanak a fősodornak, sőt, jobb is, mert közelebb áll a magyar lélekhez, hagyományhoz.
Rengeteg ügyben segítette az erdélyi kultúra népszerűsítését Magyarországon. A távlatból hogyan látja, itthon nem tudott volna annyira kiteljesedni?
Legalább annyira segítettem az anyaországi és általában a magyar kultúrát Erdélyben. Egy idő után tudatosan vállaltam a híd, az összekötő szerepét. A székely és az erdélyi is magyar, és fordítva is igaz. Egy felmérés kimutatta, hogy minden második anyaországinak vannak székelyek is az ősei között, és ez nem köthető földrajzi elhelyezkedéshez. Egy nép vagyunk még vérségileg is, még ha külön tartjuk számon a szkíta-hun öntudatot erősebben ápoló székelyeket. Erdélyben biztosan nem tudtam volna épp azokon a területeken dolgozni, mint itt, és ha igen, akkor nem a Székelyföldön vagy a szülőfalumban, Parajdon. Az erdélyi városok értelmisége közel sem olyan haladó és globalista, mint a Múzeum körúti ideológiagyár. Valakiknek a „központban” is kell képviselni a „végeket”, amelyek nem mindenben maradnak el a nyugattól.
Mit érez, amikor hazamegy és találkozik a régi emlékekkel?
Folyamatosan ápolom a kapcsolatot a rokonaimmal és a barátaimmal, az írókollégáimmal. Él Parajdon egy testvérbátyám is. Hazalátogatva, még ha az utóbbi időben különböző okokból ritkábban is sikerül, mindig feltöltődök. Amikor vissza kell jönnöm, akkor az vigasztal, hogy viszem magammal az emlékeket, az élményeket, az anyatejjel magamba szívott székely stílust, virtust, értékrendet.
El tudja képzelni azt, hogy egyszer hazaköltözik?
Ha hazaköltöznék, akkor csakis a szülőfalumba, mert az a hely, az a közeg, azok az emberek képviselnek számomra egészen más minőséget. Középtávon nem tartom valószínűnek, mert mindenféle munkám, tevékenységem az anyaországhoz és Budapesthez köt. Egyébként Erdélyre és a Székelyföldre nem tudok és nem is akarok úgy tekinteni, mint ami egy másik ország, nagyon más kultúra. A Kárpát-medence számomra Magyarország, akárhol is húzódjanak az aktuális államhatárok. Erdélyben is valamelyik városban kellett volna élnem és dolgoznom folyamatosan, de legalább tíz-húsz évig, ha a szellemi életbe be szerettem volna kapcsolódni. Magyarok vagyunk itthon is, otthon is, a kisebb, de fontos különbségek ellenére.
[box] Deák-Sárosi László, PhD (1969. X. 18, Székelyudvarhely–Parajd), költő, filmesztéta, az Országos Széchényi Könyvtár szakkönyvtárosa, a Magyarságkutató Intézet tudományos munkatársa, az Átalvető főszerkesztője. Matematikát Temesváron, klasszikus gitározást Székelyudvarhelyen, Budapesten és Luxemburgban, magyar nyelv és irodalmat, filmelmélet és filmtörténetet pedig Budapesten tanult. Legfontosabb művei: megzenésített művei CD-n: Keresztút (szonettkoszorú, 1999–2015), Libás Matyi (elbeszélő költemény, 2009–2019), Nyolcágú csillag – Székely Mózes és a brassói csata (kiseposz, 2013–2019); filmelméleti-filmtörténeti könyvei: A szimbolikus-retorikus film (doktori értekezés, 2016), A jel újbóli helyreállítása (2020).[/box]