Hatvan év

Duna-tüntetés a budapesti Kossuth téren 1989-ben. Képünk illusztráció / Fotó: Fortepan

Tompa Andrea regényében, az Omerta – Hallgatások könyvében az egyik főszereplő, az „önhibáján kívül” magas pártfunkciókat betöltő kolozsvári rózsanemesítő a kommunista vezetés meghívottjaként Bukarestben nézheti végig a román és a magyar labdarúgó-válogatott mérkőzését 1958. október 26-án.

A férfi nem érti a nagypolitikai összefüggéseket – miután a román állampárt 1956-ban kiáll a magyar kommunisták mellett, és hálából Kádárék „leveszik a kezüket” a határon túliakról, egyre-másra jönnek odaát a magyarellenes intézkedések –, ám azt érzékeli, hogy a rendfenntartók finoman szólva sem sietnek a magyar szurkolók és játékosok segítségére, amikor a közönség inzultálja őket.

A stadionban tartózkodó Nicolae Ceausescu – aki akkor még nem teljhatalmú vezér, de ultranacionalista nézeteit egyre nyíltabban hangoztatja – elégedetten szemléli a gyepre és a pálya környékére „exportált” nemzetpolitikai manővert. Igaz, amikor a feltűnően korrekt szovjet játékvezető kiállít egy különösen durva román futballistát, dúlva-fúlva távozik a tribünről.

A kor fojtogató légkörét kiválóan visszaadó jelenet csak egy példa a szomorúan gazdag tárból, amely a Kárpát-medencei magyarságot a második világháború után ért számtalan megaláztatást és az anyaország kommunista-szocialista vezetésének félrenézéseit lajstromozza.

A Magazinunkban olvasható, a harminc éve tartott lakiteleki találkozóval kapcsolatban számvetést készítő cikkünkben idézi fel egyik megszólalónk egy 1982-es európai felmérés eredményét, amelyből a kérdésre, hogy van-e valami, amiért a családján kívül feláldozná magát (például a hazája), a magyar megkérdezettek 85 százaléka nemleges választ adott, jócskán „megelőzve” minden más országot.

Önismeretünk, magunkhoz, nemzetünkhöz, hazánkhoz fűződő viszonyunk máig ambivalens. Más országban elképzelhetetlen lett volna a „23 millió román vendégmunkás” beözönlésével fenyegetve választást, a kettős állampolgárság elleni harsány kampánnyal népszavazást „nyerni”. Ennek tudatában és ehhez képest volt 2010-ben a rendszerváltás utáni politika egyik legfelemelőbb pillanata az új Országgyűlés által a határon túliak kettős állampolgárságát lehetővé tévő törvény elfogadása. Sokak szerint már ez a lépés is csak a külhoni magyarok szavazatainak megkaparintását szolgálta – de én ezt nem hiszem. Azóta sokszor csalódhattunk a „nemzeti együttműködés rendszerében”, ám az az intézkedés még a polgári-nemzeti politika kiemelkedő momentuma volt.

Legutóbb az ukrán „nyelvtörvény” kapcsán mérhettük le, hogy állunk a magyarságunkkal. Nos: jól is, nem is. Tíz éve elképzelhetetlen lett volna, hogy egy ilyen ügyben mindegyik – ezúttal öt – parlamenti párt egyhangúlag fogadja el az ukrán húzást elítélő határozatot. Az is, hogy a sajtó nagy része józanul, a magyar érdeket tisztán látva reagáljon.

De akadtak kivételek. „A nyelvtörvényt árnyalja, hogy eléggé kompromisszumosnak tűnik (a magyar nyelvű oktatás nem szűnik meg, csak lesz pár tantárgy, amit ukránul fognak tanítani), és jó esetben akár még a kisebbség érdekeit is szolgálhatná, hisz egyik célja az, hogy a középiskolából, egyetemről kikerült kisebbségiek már tudjanak ukránul” – írta az Index. „A magyar közvélemény először a kárpátaljai szervezetek hiszterizáló közleménye alapján értesülhetett az ukrán oktatási reform megszavazásáról, amelyen nem segített a magyar kormány narratívája sem” – fogalmazott védhetetlenül az Átlátszó bloggere. A legmesszebbre a momentumos Radnóti András ment, aki 444-es vendégcikkében így fogalmazott: „Tény, hogy megszűnik az egynyelvű magyar középiskola – ami mellesleg konzerválja a kárpátaljai magyarok képzettségének és mobilitásának alacsony szintjét és ebből fakadó munkaerőpiaci hátrányát.”

Hogy mi ebből a tanulság? (Már azon kívül, hogy a Fideszből kiábrándult polgárnak, aki esetleg eljátszott a gondolattal, hogy a Momentumra szavazzon, ezek után eszébe sem jut ilyesmi?) Alighanem az, hogy a 2009-ben elhunyt politikatudós, a német–brit Ralf Dahrendorf fején találta a szöget, amikor azt mondta: „Egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, a társadalmihoz hatvan év kell.” A rendszerváltás óta majd harminc év telt el, de a furcsa öngyűlölet, amely a fenti idézetekből is árad, egy darabig még velünk marad. Azt is el kell még viselnünk, hogy még sokan vannak, akik az erdélyi magyart románnak, a vajdaságit szerbnek, a kárpátaljait ukránnak nevezik, és rendületlenül képesek meglepődni azon, hogy ottani honfitársaink „milyen jól megtanultak magyarul”.

Egyszer majd, ha a történelem közbe nem szól, ez is olyan különös hozzáállás lesz, mintha valamelyik magyarországi párt az ukránoknak adna épp igazat a gyalázatos „nyelvtörvény” ügyében.

Wekerle Szabolcs / Magyar Nemzet

2 hozzászólás

  1. NNZZ

    Kádár elhiresült mondása miszerint ő nem magyar hanem kommunista mai napig meghatározza az álbaloldal szellemiségét és nemzeti tudatát. Már nagyon rég bebizonyították hogy képtelenek ezen változtatni, ezért kell eltünjenek a sülyesztőben.

    Válasz
  2. marczy

    Az ukrán nyelvET kell megtanítani, de azt színvonalasan. Ez nem ugyanaz, mint amikor egy a magyarok számára idegen –
    ukrán – nyelvEN próbálnak megtanítani valamit. Munkácson az ukrán nem annyira idegen nyelv, de a határ menti falvakban teljes mértékben az. Kulcsfogalmakat kell még megtanítani ukránul. Ha már a nyelvi kompetencia megvan, akkor lehet egyéb célokra használni, pl. az egyetemen. De az ismeretszerzés elsődleges nyelve az anyanyelv kell hogy maradjon és nem csak az elemi iskolában.

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük