Ioan Lăcătușu: Viața publică din Sfântu Gheorghe, 1919–1989

Hatszázkilencvenkét oldalas könyv Ioan Lăcătușu legújabb munkája, a Viața publică din Sfântu Gheorghe – Covasna, 1919–1989 (Sepsiszentgyörgy közélete) a Centenarul Marii Uniri könyvsorozat 19. köteteként jelent meg.

A könyv értéke abban áll, hogy az állami levéltár megyei fiókintézetének anyagából számos érdekes és máshonnan nehezen beszerezhető statisztikai adatot közöl a népesség számának alakulásáról, nemzetiségi megosztottságáról, a lakosság foglalkozásáról, kereskedelmi egységekről, járművek számáról. Találunk árlistákat, ipari és mezőgazdasági adatokat, városfejlesztési terveket, kimutatásokat szervezetekről, alapítványokról, tanulmányozhatjuk a városi és országgyűlési választások eredményeit, képviselők, prefektusok, polgármesterek névsorát.

A románság jelenléte túlteng a könyv oldalain, amelynek címe így lett volna helyes: Viața publică românească din Sfântu Gheorghe (A sepsiszentgyörgyi román közélet), hiszen a fejezetek döntő többsége csak a helyi románsággal kapcsolatos adatokat dolgozza fel. Kimondhatatlanul sértő a magyar olvasó számára, hogy az író a helyi román művelődési élet bemutatása mellett majdnem teljesen mellőzi a magyar művelődési élet eseményeit, személyiségeit.

Az ortodox egyház története, tevékenysége, személyiségei tág teret kapnak a könyvben, s nemcsak pár mondatos tényszerű közlésekben, hanem néha túl hosszú, a város történetéhez közvetlenül nem kapcsolódó idézetek formájában, nem egy esetben kemény magyarellenes tartalommal. Ioan Lăcătușu a könyv bemutatóján elmondta, hogy húsz évvel ezelőtt, amikor az adatgyűjtés körülményes munkáját kezdte, a városra vonatkozó hiányos információ­kat különböző kiadványokból próbálta kiegészíteni, beleértve – szerinte „már amennyire lehetett” (???) – a magyar nyelvű kiadványokat is.

A könyv oldalain gyakoriak az olyan és ahhoz hasonló megfogalmazások, mint „a legsötétebb időszak” („cea mai întunecată perioadă”), „a székelyesített régióban az elmagyarosított románok hazafias nemzeti érzelmeinek felélesztése” („redeșteptarea simțului național patriotic in rândurile românilor maghiarizați din regiunea secuizată”).

Nem túlzás azt állítani, hogy az egész munkát átszövi a magyarellenesség, a magyarság nacionalizmusának gyakori hangoztatása, miközben a változatos magyar társadalmi élet bemutatása alig-alig kap helyet.

Néhány példa állításunk igazolására: a két világháború közötti Erdélyi Magyar Párt tagjait Magyarország bérenceinek titulálja, gúnyt űz a román állam iránti esküt letenni nem akaró magyarokból, a két világháború közötti időszakot a város történelmének legdemokratikusabb éveiként említi, míg az 1940–44-es magyar világ ennek legsötétebb időszaka.

Az 1941-ben „a magyar uralom megerősítésére” Sepsiszentgyörgyre helyezett 21. gyalogezredet a románok ellen szervezett más (?) paramilitáris alakulatokhoz sorolja. A szovjet katonai közigazgatás 1944 novembere és 1945 márciusa közötti időszakát a magyar irredentizmus és a szovjet kommunizmus románság ellen szervezett akciójaként tünteti fel, az 1950–60 közötti éveket egyszerűen „a szomorú emlékű Sztálin és Magyar Autonóm Tartományok időszakának” nevezi, ez utóbbi a székelyföldi románság újbóli elnyomását jelentette. Az 1968–89 közötti éveket pedig úgy értékeli, hogy a társadalmi és gazdasági élet minden területén történt fejlődés ellenére a magyar vezetők ehhez negatívan viszonyultak.

S hogy mégiscsak voltak a román–magyar barátságot, testvériséget „szorgalmazó” magyar személyek, erre Ioan Lăcătușu Ferenczy György újságíró, lapszerkesztő példáját hozza fel, aki a sepsiszentgyörgyi Oituzul című nacionalista lap szerkesztőjeként így ír: „….mi hittel szolgáljuk hazánkat, Romániát, és bárki bármit is mond vagy ír túlfelől, Horthy hazájában, nekünk nem kell revízió”.

Téves adatokban, hibásan írt nevekben, csúsztatásokban is jeleskedik Ioan Lăcătușu könyve. Csak néhányat szemléltetésként: a Nemere című, előbb brassói, majd sepsiszentgyörgyi napilapot 1925-ben (helyesen: 1871), a Székely Nemzeti Múzeumot 1882-ben (helyesen 1879), a ’48-as emlékművet 1890-ben (helyesen 1874) létesítették. A nevek helytelen írásával több száz esetben találkozunk.

Súlyosabb a helyzet a történelmi igazságok körül. Mazsolázzunk innen is: a 9. oldalon: Sepsiszentgyörgy 1850. évi 3302 lakosából 422 román nemzetiségű, ami a népesség 18,33 százalékát (helyesen 12,8 százalék) jelenti. Tovább: Sepsiszentgyörgy lakossága „a két világháború között addig soha nem tapasztalt szabadságban, valós demokratikus keretek, hiteles civilizációs értékek között” élte napjait; az Erdélyi Gazdasági Egylet a Székely Nemzeti Múzeumban rendezett kiállításán sok fiatal még az első világháború előtt elhagyott, de most újra magára öltött népviseletben jelent meg, ezzel is a rendezvény magyar nacionalista jellegét hirdetve; a néhány hónapos szovjet katonai közigazgatás alatt olyan visszahozott horthysta elemek kaptak vezetői kinevezéseket, mint a lakosság körében jól ismert, baloldalinak számító Kisgyörgy Tamás, a későbbi megyefőnök, polgármester vagy Schuller Sándor, a Székely Mikó Kollégium tanára és igazgatója; 1945-ben a csendőrség Elephant Józsefet, a rendőrség többévi főnökét egy revizionista szervezet tagjaként sorolja be; a múlt század 7. évtizedének Romániáját úgy értékeli, mint ahol a szocialista országok közül a legmagasabb az életszínvonal.

A könyvben közölt fényképek időbeli besorolása is több helyen téves: a zsinagógát, a főtéri vásárt, a szövő- és dohánygyárat bemutató képek az első világháború előttiek, a Bazár előtt álló egykori szökőkút képe pedig az 1950-es évekből való, tehát nem 1920 és 1940 között készültek, amint az a képaláírásokban olvasható. A fényképek forrásainak feltüntetésénél személyesen tudom igazolni, hogy egyesek nem a Nicolae Colan Keresztény Kutatási Központ gyűjteményéből származnak.

Összegzésképpen az alábbi következtetéseket lehet megfogalmazni. Magyar anyanyelvű vagy azt tökéletesen bíró személy segítsége nélkül ehhez hasonló munkát írni lehetetlen, hisz magyar forrásanyag nélkül még az itt élő románság közéletét sem lehet minden szempontból tökéletesen tükrözni. Ha már magyar szakmai véleményezésre nem tart igényt, s így nem hajlandó tárgyilagos munkát átadni olvasóinak, akkor legalább magyar korrektort kérjen fel a helyes írásmód ellenőrzésére. A Székely Nép, a Népi Egység, a Vörös Zászló, a Megyei Tükör, az Előre napilapok és jó néhány magyar nyelvű kiadvány nélkül nem lehet megírni a jelzett tárgykört.

A könyv tanulsággal szolgál a téma iránt érdeklődő magyar olvasó számára is. Az auditur et altera pars elve nemcsak a helyes vélemény kialakításáért lenne szükséges, hanem azért is, hogy a magyar olvasó megtudja, az elfogult román „történészek” milyen torzításokra képesek történelmünk, egyes eseményeinek megírásakor. Vajon vannak-e magyar újságíróink, Románia legújabb kori történelmét kutatók, akik követik a román médiában megjelent írásokat, kiadványokat? Hogy csak néhány címre hívjam fel a figyelmet, amelyekre Ioan Lăcătușu könyvének böngészése közben akadtam: Angustia és Condeiul Ardelean történelmi folyóiratok, Petre Țurlea: Români és un­guri, D. Șandru: Administrația in Nord-Estul Transilvaniei după 23 august 1944, Dan Tanasă: Uitați in Inima României, Ioan Cismaș: Ungaria – lungul drum spre Trianon. A Mesagerul de Covasna napilapban megjelent ránk vonatkozó írásokról is lehetne, sőt, kellene tájékoztatni a magyar olvasót.

József Álmos / Háromszék

5 hozzászólás

  1. antal m.

    Tóducz, – Nekem tiszta tükör a ,,Magyar eredetű románokká lettünk,, című levele Sütő Andrásnak, M.vásárhely 1988. szeptemberében./Lásd ,,Szemet szóért,, 269-295 old./

    Válasz
  2. Rozsnyai László

    Mi szükség van magyargyűlőlökre?

    Válasz
  3. antal m.

    Nagyon ügyes közérdekű közlés!
    Legalább ennek alapján tudni fogják hibáik elkövetését! ! !
    Nem fogadhatunk el, – szenny irományokat!

    Válasz
    • Tóducz

      Tényleg antal m., mikor tetszett utoljára tükörbe nézni? A Megyei Tükör idejében?

      Válasz
  4. Tóducz

    Há a romák Lakatos Janó, nem értekezett az egészen félkatonai Mániu-gárdisták emberbaráti cselekedeteiről, amelyeket arrafelé követtek el, amikor unalmukban, épp humanitárius okokból kifolyóslagosan, területeket raboltak a magyaroktól!

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük