Limonádéval csillapítjuk szomjunkat a végre dühöngő, péntek délutáni nyárban, a napernyők oltalmát sokan keresik a szentgyörgyi belvárosi teraszokon. A szomszédos asztalt a parkoló távolabbi sarkából szúrja ki egy teltkarcsú hölgy, aki telefonálva érkezik, és sebtében helyet is foglal mellettünk.

Hamarosan lemerül a készülék – panaszolja beszélgetőtársának –, majd némi keresgélés után előkerül táskája mélyéről a hordozható, külső akkumulátor. Huszonhat százalékon áll, folytathatjuk – csevegi tovább hamisítatlan moldvai akcentussal.

Akarva-akaratlan fültanúi vagyunk az egyébként román nyelven zajló telefonos csevegésnek: intéznivalójuk akadt Sepsiszentgyörgyön, a kedvezőtlen vasúti menetrend miatt azonban úgy döntöttek, itt töltik az éjszakát. Szállást sehol nem találtak, valami konferencia okán minden szoba elkelt, ahol megfordultak a városban. Végül megállítottak egy hölgyet az utcán, tőle kértek tanácsot, merre menjenek. Meglepetésükre a járókelő nem csak útbaigazítással szolgált, de el is kísérte az idegeneket egy, a városközponttól távolabb eső panzióba, ahol fogadták a vendégeket.

Nagyon hálásak vagyunk neki, másként el kellett volna utazni, s egy más időpontban visszajönni – újságolja a hölgy. Örömét tetézi, hogy vendéglátójuk is kedves, segítőkész volt, a szállást pedig rendezettnek minősítette. Aztán újabb telefonhívások, újra és újra elmeséli ismerőseinek szentgyörgyi kalandjukat. Mindeközben félvállról rendel a fiatal pincértől – akit egyébként hetykén letegez – egy jeges kólát, majd a hosszas telefonálgatás végén valami könnyed, nyári harapnivalóban is kiegyeznek. Pincérünk kitartóan udvarias és szolgálatkész, hibátlanul válaszol és ajánl románul, a tegeződést jó érzéssel kezeli, s egyetlen másodpercre sem viszonozza.

Vendégünk röpke helyzetjelentése kapcsán azonnal a „kérj kenyeret románul Székelyföldön”-jellegű városi legenda ötlik fel bennem. Már-már sajnálom, hogy néhány perc alatt csupán négy ismerősének tudta bájos tájszólással elújságolni, mivel szembesültek Sepsiszentgyörgyön. Abban a zömmel magyarok lakta városban, amelyről az önjelölt nemzetféltők úton-útfélen lesújtó képet festenek, ahol szerintük elnyomják a kisebbségben élő románságot, ahol kiszorítják őket a jól fizető állásokból, ahol gátolják kibontakozásukat...

Egy fecske talán kevés a tavaszhoz, mégis abban reménykedem, a megyeszékhelyen eltöltött néhány óra s a közben igénybe vett helyi szolgáltatások éppen az ellenkezőjéről győzték meg vendégünket. Kenyeret ugyan nem kért ama forró délutánon ebédjéhez, ám ha megtette volna, lekezelő, „dă-mi și mie”-stílusa ellenére is biztosan kiszolgálják a nem létező Székelyföld eme szegletében. Udvariasan, az állam nyelvén.

Demeter Virág Katalin / Háromszék