Annak idején a líceumban tanultunk politikát is, ami abból állt, hogy hosszan taglalta a tankönyv és a rendszerhez hű tanár, hogy milyen szép dolog a kommunizmus, mekkora nagy vezérünk van nekünk, s neki milyen okos, tudós felesége, aki a kisujjából rázza ki a tanulmányokat, s aki mindenhez IS ért, ezért tele a város a könyveivel.
Aztán mindenféle másról is szó volt benne, amiből, őszintén, soha egy büdös hangot sem tanultam meg.
Rettenetesen utáltuk ezt a tantárgyat, s mi tagadás, a tanárt is, aki okította. A tanár, azaz H., díszpéldánya volt annak az embertípusnak, aki mindig arra nyal, amerre a hatalom, az erő van. Élvezettel kínozta a diákokat, s még nagyobb kéjjel buktatta meg a háromnegyed osztályt. Mondanám, hogy szigorú volt, de ez nem igaz. Inkább aljas volt. Mert úgy félt tőle mindenki, hogy senki nem mert megpisszenni sem az óráján, nemhogy valami csínytevést kövessen el, ennek ellenére mindig talált valamit, amivel az igazgató elé citált valakit az osztályból, akár koholt vádak alapján is.
Abban az időben iskolába csak egyenruhával volt szabad menni, a lányoknak sötétkék kötényruha, alatta világoskék ing, karszám a karon, vagy a ruha mellrészére varrva, és télen-nyáron tilos volt nadrágot húzni a többnyire térdig érő ruha alá.
Persze a kamasz akkor is kamasz volt, s bepróbálkoztunk mi is, s felvettük a nadrágot alája, annál is inkább, mert télen bizony fáztunk anélkül. Volt olyan, hogy nem lett belőle gond, de bizony volt olyan, hogy már reggel a kapuból visszatérítettek az ellenőrző hetesek, mert aznapra ki volt adva, hogy ne csak a karszámot és az ellenőrző könyv ottlétét kérjék bemutatni, hanem aki nadrággal van, küldjék haza, vesse le.
H.-nak az órájára viszont mindig nadrágot húzott minden lány, akkor is, ha azt úgy kellett reggel becsempészni az iskolatáskában. Tették ezt azért, mert H. arról volt hírhedt, hogy előszeretettel tapogat diáklányokat, s nem egyet meg is erőszakolt már, ha módja volt rá. Persze minden alkalommal felháborodott a lányok nadrágviselésén, de érdekes módon ezért soha senkit nem küldött az igazgatóhoz. Érzékelhetően a tanárok is tudtak kisded játékairól, de senki semmit nem tett ellene.
Csúf volt ez az ember, de ha visszaemlékszem rá, nem is a külseje volt visszataszító. Egy normális testalkatú, se nem magas, se nem alacsony, se nem kövér, se nem sovány férfi volt, mindig akkurátusan rövidre nyírt hajjal, cérnavékonyra igazított bajusszal. Amikor dühös volt céklavörös lett, s a nyakán ijesztően kidudorodtak az erek. Valami áradt belőle, ma sem tudom megfogalmazni mi. Olyan... nyálkás volt az egész ember. Mint mondottam, rettegett tőle minden lány.
Egyszer aztán kivittek bennünket soron kívül két napra egy termelőszövetkezethez, ahol le voltak maradva az almaszedéssel, azt kellett befejezzük. Második napon a felügyelő tanár H. volt. Mi, lányok kicsit nyugodtabbak voltunk, mert az ilyen munkákra nem kellett egyenruhát felvenni, mackónadrággal, vastag anorákkal cseppet sem éreztük magunkat csinosnak.
Az első szünet tíz óra felé volt, s mi leültünk a fák tövébe, és az őszi napsütésben jóízűen falatoztunk, serdülő lánykákhoz méltóan viháncoltunk, pusmogtunk. Egyszer csak ott termett mellettünk H. A levegő megfagyott, mi azon nyomban dacos nőkké változtunk, s komolyan ettünk tovább. H. megpróbált viccelődni velünk, de senki nem reagált a favicceire. Erre dühösen elviharzott. Alig néhány perc múlva bentről, a fák közül kiáltott ki:
– Péterfi, ide hozzám! Ez a te sorod! Azonnal gyere ide!
Rémülten indultam el, a lányok biztatóan suttogtak utánam, hogy ne féljek, itt nem fog bántani. Amilyen lassan csak lehetett, olyan lassan mentem a hang felé. Mikor odaértem, hangosan szidni kezdett, hogy a nagyobb almákat összekevertem a kicsikkel. Aztán elhallgatott, odalépett mellém, elkapta a derekam, s elkezdett szorongatni, miközben a szám befogta. Én persze rúgkapáltam, és rettenetesen féltem. Sziruposan hízelkedve suttogta, hogy elenged, de nem kiabálhatok, s mindenfélével fenyegetett: hogy megbuktat, hogy itt tekeri ki a szuszt belőlem, ha kiabálok, mikor a számról elveszi a kezét. Olyan volt, mint egy rossz film, csakhogy itt én voltam a hősnő. Amikor elvette a kezét én azonnal, tétovázás nélkül ordítani, sikítozni kezdtem, s ő ettől annyira meglepődött, hogy teljesen elengedett.
Visszarohantam a többiekhez. H. a másik oldalról közelített, céklavörös fejjel, s kiadta az ukázt, hogy mindenki menjen dolgozni. Egy egész esztendőnek tűnő percig senki nem mozdult, csak néztük ezt a hernyót, dühösen, csendben. Aztán visszament mindenki a maga sorába. Sajnos én már akkor is makacs harcos voltam, ezért hétfőn kihallgatást kértem az igazgatótól, s elmeséltem mi történt, s azt is mondtam, mi lányok mennyire félünk ettől a féregtől. Az igazgató intőt írt az ellenőrzőmbe azzal, hogy hamisan vádolok egy tisztességes embert, s amennyiben ez még egyszer előfordul, kénytelenek lesznek komolyabb lépéseket tenni. Nem tudom mi lehetett volna a komolyabb lépés. Nem mertem többé semmit tenni. Abban a félévben megbuktam politikából, és év végén csak azért nem, mert szó szerint minden leckét bemagoltam, s nem tudott mit kezdeni velem.
Azt gondolom, hogy H.-t megvédte a párthűsége, s szabadon garázdálkodhatott. Mindenesetre, most visszagondolva, örülök, hogy ennyivel megúsztam.
Lakó Péterfi Tünde