Az átkos rendszert, bár megéltem és írok róla, sokszor nem értem. Mert ugyan tilos volt egy csomó minden, de mégis, szemet hunytak fölötte. Amiről ma azt gondolnánk, hogy anno nagy büntetés járt volna érte, azt nagyvonalúan elnézték, ugyanakkor, ha egy kicsit is a rendszert kicsúfoló viccet sütöttél el, s illetéktelen személy hallotta, a feljelentés nyomán akár verés és börtön is járt érte.
A boltok, ugye, üresen kongtak, s amint már erről meséltem, friss kenyérhez sem sűrűn jutottunk, mert csak a harmadnaposat árulhatták a kenyérüzletekben, lévén szó eme írásban a Ceausescu-korszak legsötétebb időszakáról. Annak ellenére, vagy talán éppen ezért, ahogy az első fagyok beköszöntöttek, a nagyváros sűrűn álló blokkjai között hajnalonta malac visított, s kis idő múlva a perzselt disznóbőr illata lengte be a környéket. Ugyanis az emberek beszerezték a röfögő négylábút, ki innen, ki onnan, többnyire faluról, rokontól, esetleg ismerőstől.
Emlékszem, a hóban maradt véres-sáros nyomaira a vágásnak, s arra is, hogy bizony, volt olyan, hogy gyerekek hada állta körül a helyszínt, abban reménykedve, hogy egy kis perzselt bőrke jut nekik is. Igazi csemege volt az! Ha netán valaki a porcogós fülből kapott, hát az maga volt a földi mennyország. Az így levágott disznókat aztán a blokkok apró konyháiban dolgozták fel, s jutott a jó szomszédoknak is a hurka-kolbász-véres csomagocskából, ami tényleg csak csomagocska volt, éppen csak egy embernek elég. Nekünk nem volt senkink falun, még ismerősünk sem, mi nem vágtunk disznót. De azért a szüleink beszereztek kolbászt, húst karácsonyra nekünk is, pontosan nem tudom honnan, talán falusi kollégáktól.
Apropó, falusi kollégák. Abban az időben a szombat is munkanap volt, sőt, nem ritkán a vasárnap is. Ilyenkor Édesapu elvitt a gyárba magával. Prototípus műhelyben dolgozott, igencsak megbecsült munkása, majd feltalálója volt az üzemnek, annak ellenére, hogy híresen, akkoriban hírhedten, antikommunista volt. Szóval bevitt, és én esztergálhattam, reszelhettem a vasat, játszhattam, dolgozhattam kedvemre, Mai napig óriási belső öröm tölt el, amikor a vasporral keveredő olajos műhely-szagot valahol megérzem. Első elvégzett szakmám a lakatos, sőt, dolgoztam is a szakmában, s ma sem ijedek meg, ha egy csavart be kell csavarni, esetleg zárat kell javítani. Ami a mai műhelyek szagából hiányzik, és akkoriban megvolt, az a pálinka szaga.
A pálinkát a falusi kollégák hozták be, s mérték ki a titokban kifőzött nedűt. Ezt is elnézte a rendszer... Nyílt titok volt. Később már a városiak is kicsi „csubukpénzt” ( mellékes jövedelmet ) csináltak ebből az italmérésből, ők egészen egyszerűen megvették a röviditalt a boltban, s kimérték drágábban a gyárban. Édesapu ezt sem csinálta. Ő csak fogyasztója volt a gyári italmérésnek. Annyi spicces, némelykor részeg szakit egy helyen azóta sem láttam. Az apukák szinte mindig illuminált állapotban értek haza, mert hazafelé még egy-két sörre betértek valamelyik kocsmába. Az én apám inkább hazajött, s itta tovább a töményet, nem szeretett kocsmába járni.
A vinetát (padlizsán) a regátiaktól vettük, a piacon. Ezek az emberek ott is aludtak a nagy vinetahalmok mellett, a piac kőasztala alatt. Paradicsomot és paprikát is árultak, nagyon olcsón, s igencsak ízletes volt a portékájuk. Na, azt mi is vettünk, és sütöttünk, egész télire elegendőt tettünk el, befőttes üvegekbe. Nem csak vinetát, hanem zakuszkát is. A vinetát csak megsütve, talán sózva, a zakuszkát összefőzve (paradicsom, paprika, vineta, hagyma, olaj és fűszerek ), mikor kibontottuk, csak kenyérre kentük a finomságot, s lehetett majszolni.
Ami érdekes volt a vineta szezonban, az a blokkok között gyújtott tüzek, amikre ügyes kezű férfiak rácsszerkezetet készítettek, s ott sütötték a sokszor családonként száz kiló vinetát, a téli elspájzolnivalót. Ebben az időszakban a sülő vineta illata szállt a blokkok között. Ezt is elnézték, ezért sem járt büntetés, s mi, gyerekek kifejezetten élveztük ezt is.
Aztán a spájz polcai szépen megteltek ezekkel a finomságokkal, s bármennyire is üresek voltak a boltok, nekünk volt mit enni. Az ember, ha úgy hozza az élet, nagyon találékony tud lenni. Ez a találékonyság hiányzik sok emberből manapság, mikor minden készen kapható, mindent kiszállítanak nekünk, ha úgy akarjuk, ki sem kell mozdulni a komfortzónánkból, s okos telefonon megrendelhető a disznóbél is, amit kiszállít a postás, s vákumozott csomagban a postaládában megkapod (saját tapasztalat, ugyanis amikor Németországban disznót vágtunk, s nem volt elég a bél, csak így jutottunk plusz bélhez). Én áldom a jó sorsom, hogy olyan időket is éltem, amikor meg kellett tanulni dolgokat az életben maradáshoz.
Lakó Péterfi Tünde