Fotó: wikimedia.org

Egész délelőtt fájdogált a hasa, de nem volt vészes, tudott dolgozni. Kettőkor aztán, mikor fújt a gyár, megkönnyebbülve takarította le a marógépet, s élvezettel figyelte a vasporos olajtól fekete lé mint válik tiszta vízzé a kagylóban, ahogy megtisztult a keze.

Szerette a kezét, melyen ott volt a jel: vasporos a munkája. A pórusaiban lakott a vas, az olaj. Kicsi lány korától kifejezetten kedvelte a két anyag keverékének a szagát. Markáns, férfias szag, Édesapura emlékeztette. Belehasított a fájdalom, s egy perc is eltelt, mire el tudott mozdulni a kagylótól. De aztán eltompult megint, s nem is gondolt vele többé. A hegyoldalba vágott ösvényen ment lefele, nem volt értelme a buszra ülni, hisz ahol albérletben laktak oda nem járt egyik sem.

Naponta gyalogolt a város szélétől három kilométernyire lévő házig. Szeretett ott lakni. Közel volt a város, mégis már falunak hatott. Sokszor megállt egy-egy autó, s felajánlották, elviszik, de csak akkor fogadta el, ha nagyon rossz volt az idő. Szeretett jó időben hazasétálni, szinte végigandalogta az utat. Mosolyogva csóválta a fejét, s elkönyvelte magában, hogy cseppet sem rosszalló a fejcsóválás, hisz mikor andalogjon az ember lánya, ha nem tizennyolc évesen?

Még félúton sem járt, amikor az előbbihez képest sokkal erősebben érkezett a fájdalom. Most megijedt. Egyedül van az országúton, s a fájdalomtól mozdulni sem tud. Nehezen kivonszolta magát egészen a poros, füves részre, s lehuppant az árokpartra. Várt. Várta, hogy elmúljon. Ezúttal sokkal később csitult el annyira, hogy elindulhasson. Hazáig még négyszer kellett leülnie, s mindannyiszor rosszabb, erősebb, velőig hatolóbb, szédítőbb volt a fájdalom. Ijedt volt, elveszettnek érezte magát, hisz pár gyermekbetegségen, s egyszer egy permetezett barack okozta enyhébb mérgezésen kívül még nem volt komoly baja. Igencsak nehezen ért haza. Párja délutános volt, ilyenkor csak este találkoztak.

Ez a tény nem nyugtatta meg. Otthon vizet tett a sparheltre melegedni, fájdalomtól kínozva megmosdott, s lefeküdt. Viszonylag hamar elaludt. Arra ébredt, hogy valaki egy nagy kést szúrhatott a hasába, mert nagyon fáj. Mikor teljesen felébredt jött rá, hogy nem csak fáj, de az ágy úszik a vérben. Rémülten próbált felkelni, villanyt kapcsolni, de nem sikerült. Nem tudta hány óra lehet, de végtelennek tűntek a percek, órák, míg a párja hazaért. Ő aztán vissza is pattant a biciklijére, s elrohant az első telefonfülkéig mentőt hívni.

Szigorú tekintetű, festett vörös, bodorított hajú doktornő érkezett a mentősökkel. Talán ha negyven lehetett. Fekete keretes szemüvege mögül élesen nézett rá, s románul szólalt meg:

– Ki csinálta?

– Mit? – kerekedett el a szeme, nem értette a kérdést.

– Nézze kislány, ne szórakozzon velem, engem nem lehet átvágni. Jobb, ha most bevallja, akkor mire beérünk a kórházba el is látják, s minden rendben lesz. Büntetlenséget nem ígérhetek, de még mindig így jár jobban.

– Ne haragudjon – sírta el magát fájdalmában és tehetetlenségében – de tényleg nem értem miről beszél! Nagyon fáj! Kérem segítsen, adjon valamit, amitől elmúlik!

– Nem kap semmit! – halkan, bosszúsan mondta az egyik mentősnek – ezek mind egyformák. Utólag persze könyörögnek, s félnek, hogy megdöglenek. De az injekciót kérnék... – a lány felé fordult – Bevisszük. Ott majd vallhat.

A mentőben csillagokat látott, mikor egy-egy kátyúban nagyot zökkent az autó. De valahogy beértek. Útközben értette meg, mikor tovább vallatta az orvosnő, hogy arra gondoltak, angyalcsinálónál járt, azaz feketén, kuruzsló asszonynál elvetette a babáját. Hiába erősítette, hogy nem terhes, nem is volt az, a nő hajthatatlan volt. Milicisták voltak a vizsgálóban, s egy kedvesen, részvéttel, ugyanakkor kínosan mosolygó orvos. Dr. S. I. olvasta le a román nevet a kitűzőről. Tökéletes magyarsággal szólalt meg, s biztatóan mosolygott rá:

– Mi a baj, kislány? Mi történt? Ne féljen, nem engedem, hogy bántsák.

– Románul beszéljen! Mit képzel, maga bozgorbarát! Románul! – rivallt azonnal rá az egyik közeg.

– Persze, persze – válaszolt az orvos gyorsan, s románul folytatta – Elvtársnő, tájékoztatom, hogy meg fogom vizsgálni. Amennyiben kiderül, hogy terhes volt, úgy el kell mondja, ki volt, aki a magzatot elhajtotta. Ha ezt nem teszi meg, hagynom kell, hogy tovább szenvedjen, ellátásban nem részesíthetem...

– Persze, akkor nem szenvedett, mikor kellett volna, akkor bezzeg nem... – szólalt meg a vörös orvosnő nem titkolt rosszindulattal.

– Doktornő – nézett rá fagyosan a nőgyógyász, – azt hiszem ön itt befejezte a dolgát. A viszontlátásra!

A buzgó elvtársnő magában szitkozódva ugyan, de elment. Az orvos nekifogott megvizsgálni a beteget, de mielőtt hozzáért volna, az egyik milicista megragadta a karját, s elhúzta onnan, majd a másik a lányhoz lépett. Faggatni kezdte, hogy mondja el, ki az, aki csinálta, fenyegette mindenfélével, mit sem törődve a fiatal nő szenvedésével. Végül az orvos nem bírta tovább nézni, hajnal felé, mikor már a lány válaszolni sem bírt, csak jajgatni, levette a fehér köpenyét, jobban mondva leszaggatta magáról, a gombjai mind messze repültek, a földhöz csapta, s ordítani kezdett a milicistával:

– Én nem erre esküdtem fel, érti, maga disznó?! Én nem erre esküdtem fel! Engedje, hogy megvizsgáljam a beteget s ellássam! Azonnal álljon félre! – s ezzel durván ellökte onnan a karhatalom emberét, s nekifogott megvizsgálni a lányt.

– Vegye tudomásul, hogy úgyis kiderül ki volt az, s maga is mehet a dutyiba vele együtt! Angyalcsinálók! Bűnőzök! – de ezt már a fal mellől kiabálta, míg a doktor vizsgálta a beteget. A másik milicista kirohant a vizsgálóból.

Az orvos arcán megkönnyebbülés futott végig, mikor kiderült számára, hogy szó sincs semmiféle illegális abortuszról, úgy tűnik nagyon súlyos felfázás, petefészek gyulladás esete forog fenn. Mire a rendszerhez sokkal hűségesebb kollegája megérkezett, már a papírokat állította ki, beutalta a kórházba a lányt, s előírta a kezelést. A milicisták szinte csalódtak, mikor a hű emberük is kénytelen volt ugyanazt megállapítani, mint a másik orvos. Annyit sem mondtak, hogy bikkmakk, úgy mentek el onnan.

– Megmondtam, kislány, hogy nem engedem senkinek, hogy bántsák magát, ugye megmondtam? Na, jól van, ne sírjon már, most szépen elindulunk a gyógyulás útján – s megpaskolta a falfehér lány arcát. Ő hálás szívvel, halványan visszamosolygott. Elvégre még a köpenyét is megtaposta érte... (A Ceausescu-érában szigorúan tilos volt a fogamzásgátlás és az abortusz. Sokan „csináltatták el” a magzatokat vajákos asszonyokkal és utólag kórházba is kerültek a nem megfelelő ellátás miatt.)

(A fent leírtak az írás szerzőjével estek meg)

Lakó Péterfi Tünde