„Ne csak őrizd, gyűlöld is!" Ez volt a hetven évvel ezelőtt létrehozott recski kényszermunkatábor őreinek, az Államvédelmi Hatóság embereinek jelmondata. A Rákosi-korszak jelképének számító büntetőintézetben nagyjából ezernyolcszázan raboskodtak, embertelen körülmények között. A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján a magyar gulag szomorú történetét elevenítjük fel.
Kis János, a recski szövetség egyesület elnöke a második világháború után Hatvanban élt családjával. Ötéves volt, amikor édesapjáért eljött az ÁVH, de a mai napig emlékszik a történtekre:
„Este, június 26-án apánkat 5 perc kihallgatásra elvitték, utána 39 hónap múlva láttuk újra. A családot, mindenkinél, másnap hajnalban vitték el, úgy, hogy egy-egy teherautó odaállt, rajta az ávósok, és tulajdonképpen kaptunk egy órát, hogy amit felpakolunk, azt vihetjük el."
Nem ők voltak az egyetlenek – ugyanazon az éjszakán 34 család járt így Hatvanban. Mindannyiuknál vasutas a családfő, és mindannyiukat koholt vádak alapján állították elő. A rendszer példát akart statuálni – az ÁVH vezetője, Péter Gábor is leutazott a városba. Az, hogy nem több családot vittek el, csak azon múlt, hogy nem állt több teherautó rendelkezésre.
Élet a táborban
Kis Jánost és édesanyját a hortobágyi kényszermunkatáborba vitték, ahol egy marhaistállóban szállásolták el őket. A felnőttekre kemény fizikai munka várt, és minden lépésüket gépfegyveres őrök figyelték. Sőt, a tíz évnél idősebb gyerekek is dolgoztak, hogy fenn tudják tartani a családok magukat.
Az itt élőknek azonban még mindig sokkal jobb dolguk volt, mint a recski raboknak. A teljes titokban működő táborba a független szellemi elit tagjai is bekerültek. A cél nem az átnevelésük, hanem a megtörésük volt. A bírósági ítélet nélkül, mondvacsinált ürüggyel bezárt rabokat rendszeresen megalázták és bántalmazták. A kommunista elnyomás a történészek szerint megfojtotta a politikai ellenállás lehetőségét.
„Egy olyan alternatív politikai elit is bekerült a recski kényszermunkatáborba, akik egy demokratikus Magyarország jövőjét alapozhatták volna meg 1945 után, és a későbbiekben is" – magyarázta az internálótáborokat kutató Bank Barbara.
A rabok naponta 800 kalóriányi élelmet kaptak, így kellett a kőbányában dolgozniuk. Az őrök gyakran kegyetlen büntetéseket szabtak ki rájuk, olyan is volt, aki 29 napon át állt egy egy méter széles büntetőgödörben. Egy másik áldozatot gúzsba kötötték az őrök, és a kályha elé ültették, amelyben nagy tüzet raktak. Hiába kiabált, hogy égnek az ujjai, az ávós nem törődött vele, órákon át ott hagyta a kályha előtt. Miután eloldozták, kórházba kellett szállítani, ahol amputálni kellett a kezét. Az orvos annyit mondott neki, hogy maga sem fog többet zongorázni.
De aki épp nem volt lecsukva vagy gúzsba kötve estére, az sem tudott rendesen pihenni. Egy priccsen 3-4 ember aludt egyszerre. A beszámolók szerint annyira szűk volt a hely, hogy a hátukon nem is tudtak feküdni, és ha valaki meg akart fordulni, az összes társának meg kellett fordulnia.
A magyar gulágot több mint három évnyi működés után Nagy Imre számolta fel 1953-ban. A rabokkal titoktartási nyilatkozatot írattak alá, kártérítésre pedig a rendszerváltásig nem voltak jogosultak. Azt máig nem tudni, hogy hányan vesztették életüket Recsken és a hasonló táborokban, de a visszaemlékezések alapján az elhunytak száma a százat is meghaladja.
Magyar Ádám / Euronews