Mintegy kétszázan rótták le tegnap kegyeletüket Szárazajta központjában a Iuliu Maniu Erdélyi Önkéntes Ezred Gavril Olteanu vezette brassói különítménye által hetvenöt évvel ezelőtt elkövetett vérengzés ártatlan áldozatai előtt.

Megemlékezés a faluközpontban. A szerző felvétele

A megemlékezést a hagyomány szerint a református templomban istentisztelet indította. Kelemen-Karikás Árpád lelkipásztor a 138. zsoltár sorait hívva segítségül igehirdetésében egyebek mellett arra kereste a választ, hogy lehetséges-e Isten végtelen szeretetében bízni, hogy szorult helyzetben megtartja életünk, amikor olyan gyalázat fordulhat elő, mint ami 1944. szeptember 26-án az iskola udvarán, ahol tizenhárom ártatlan embernek kellett meghalnia úgy, hogy csak „az életükért tudtak könnyek közt könyörögni, ártatlanságukat kiáltva a puskalövések zajában”.

Kelemen-Karikás Árpád szerint maguk az áldozatok és hozzátartozóik is bíztak a gondviselésben, amely végül segítségükre sietett, hiszen amint azt a kutatások is igazolják, az elpusztítandókról készült feketelista talán 150 nevet tartalmazott, majd egy puskalövés megszakította a vérengzést, és a gyilkosok elmenekültek. A lelkipásztor a mészárlást követő ínséges időket felidézve az isteni gondviselés újabb jeleként értelmezte, hogy végül az egyház és a gyülekezet összefogásával sikerült átvészelni a fosztogatások, rablások, az állandó halálfélelem heteit, hónapjait és nekilátni az építkezésnek. „Isten végzésével szemben semmit sem tehetünk, amit ő ránk mért, el kell viselnünk. Az utókornak is meg kell találnia az erőt a fennmaradáshoz, akárcsak az elődöknek azon ínséges időkben, és hinni abban, hogy ha Isten valóban elhagyta volna „keze alkotását”, akkor ma nem lenne ki emlékezzen – fogalmazott a lelkipásztor. Igehirdetését követő imájában Kelemen-Karikás Árpád Isten hűséges szeretetét és áldását kérte a fájdalmas sebek begyógyításáért, és irgalmat a mai könyörtelen világban, melyben továbbra is számtalan veszély leselkedik életünkre, hitünkre.

A Vargha Mihály szobrászművész alkotta emlékműnél az egyházközség IKE csoportjának fiataljai szavaltak és énekeltek, majd a Történelmi Vitézi Rend Vitéz Dálnoki Veress Lajos Törzse részéről nemzetes Bartha Imre törzskapitány szólt az emlékezőkhöz. Beszédében a törzskapitány arra emlékeztetett, hogy hetvenöt évvel ezelőtt újabb keresztet vett a vállára Szárazajta népe, melyet azóta is hordoz a kisebbségi lét máig göröngyös útján. Úgy vélte, a jövő sem túl biztató egy olyan országban, mely a száz évvel ezelőtti ígéreteit sem tudja betartani, a jelenlegi román politikai vezetés pedig egymást túllicitálja a magyarellenes megnyilvánulásokban. Bartha Imre bírálta a magyar pártok meghunyászkodó, kis lépéses politikáját, valamint a kisebbségi kérdésekben Románia által alkalmazott kettős mércéről is szólt. A törzskapitány szerint jövőnk jobbításáért kár a külföldi, nemzetközi támogatáshoz nagy reményeket fűzni. Záróüzenetében hangsúlyozta: a magyarság nem határmódosítást, csupán önrendelkezést szeretne, de ehhez, úgy tűnik, nincs kellő összetartás, széthúzás jellemzi a közösséget. Szavait Wass Albert Nagypénteki sirató című versének soraival nyomatékosította.

Az emlékmű megkoszorúzásának felvezetőjeként Pap Attila, a sepsiszentgyörgyi belvárosi református gyülekezet lelkipásztora, az egyik áldozat leszármazottja olvasta fel a meggyilkoltak neveit, arra szólítva fel a közösséget, hogy ne engedjenek az erőszaknak és a gyűlöletnek. „Meg kell bocsátani, de nem szabad feledni. Emlékezni és emlékeztetni kell mindenkit arra, hogy hetvenöt évvel ezelőtt mi történt egy szeptemberi napon. Elsőként Elekes Lajos lánya, Málnási Gézáné Elekes Irma helyezte el a kegyelet koszorúját a település központjában álló, bazaltoszlopokból kialakított emlékműnél.

Nagy D. István / Háromszék

3 hozzászólás

  1. antal m.

    Mi rengeteg sebhelyet okoztak a nemzetünk testén, – az országban!?

    Válasz
  2. Dühös románszakértő

    Petőfi Sándor: ÚJÉV NAPJÁN, 1849

    Megérte ezt az évet is,
    Megérte a magyar haza:
    A vészes égen elborult,
    De nem esett le csillaga.
    Meg van vagdalva, vérzik a kezünk.
    De azért még elbírja fegyverünk,
    S amerre vág,
    Ott hagyja fájó vérnyomát.

    Ott hagyja fájó vérnyomát,
    Haramja csorda, képeden!
    Hogy majd az ítéletnapon
    E bélyeg vádolód legyen,
    Vádolód az isten szine előtt,
    És gyujtsa rettentő haragra őt,
    Te ellened,
    Ki ránk veszett fogad fened!

    De mi az ítélet nekünk?
    Ha lesz is az, sokára lesz!
    És ami több, és ami fő:
    Az isten könyörűletes.
    Még majd kegyelmet adna nékik ő…
    Ne várakozzunk; e vérengező
    Kutyák felett
    Tartsunk magunk itéletet!

    Tartsunk oly véritéletet,
    Hogy elborzadjon a világ;
    Majd addig szórjuk rájok a
    Szörnyű halálos nyavalyát,
    Amíg hirmondónak marad csak egy,
    Ki majd otthon reszketve mondja meg,
    Hogy jaj neki,
    Ki a magyart nem tiszteli!

    Nekünk most az isten kevés,
    Mert ő nem eléggé kemény;
    Hozzád imádkozom, pokol,
    Az új esztendő reggelén:
    “Öntsd szíveinkbe minden dühödet,
    Hogy ne ismerjünk könyörületet,
    Mig e gazok
    Közűl a földön egy mozog!”

    Debrecen, 1849. január 1.

    Válasz
  3. Dr. Csiby Károly

    Megbocsátani azoknak kell, akik megbánták tettüket, bocsánatot kérnek és igyekeznek jóvátenni azt. Az oláhok nem hogy nem kértek bocsánatot, de azóta folyamatosan újabb bűnöket követnek el ellenünk.

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük