Az írás nekem mindig is sokat segített abban, hogy gyógyírt találjak a lelkemnek, mondta az Erdély.ma portálnak Kormányos Ildikó Csilla, Ausztráliában élő író, aki szerint a szeretet egyáltalán nem függ a kilométerektől.
“Valahogy meg kell szabadulnom attól az érzéstől, hogy a múlt nyomásként nehezedik rám. Folyamatos visszatekintések és kérdésfeltevések nélkül akarok tovább haladni.” Ezekkel a mondatokkal kezdődik új könyved ismertetője. Miért éppen ezt a módszert választottad, hogy kiírod magadból a múlt kérdéseit?
A múlt sajnos a legtöbb emberre nyomásként nehezedik, mert inkább jellemző ránk az, hogy a problémákra koncentrálunk, minthogy szép emlékekkel erősítenénk a lelkünket. Ha tanulnánk a múltban elkövetett hibákból akár társadalmi, akár személyes szinten, akkor jót jelenthetne a tapasztalás és az emlékezés. Viszont amikor túl sokat rágódunk valamin, mert minden oldalról meg akarjuk vizsgálni, hogy mi miért történt úgy ahogy, ha eltévedünk a megoldás keresés útján, akkor már inkább jelent hátrányt, mint előnyt a múlttól való függőség.
Az írás nekem mindig is sokat segített abban, hogy gyógyírt találjak a lelkemnek. Azzal, hogy leírtam a fájdalmas megéléseket, azok némileg enyhültek. Legutóbbi könyvemmel eljutottam oda, hogy kész, elég volt önmagamból, most már másról akarok írni. Éppen ezért becsomagoltam a saját történeteimet a fantázia világába. Hősöket alkottam, elképzeltem az életüket és lassacskán ők kerültek a középpontba helyettem. S ezzel együtt a múlt nyomása lassacskán feloldódott bennem.
Lélektani regényed időközben megjelent. Munkád befejeztével hogyan látod, le lehet győzni a múltat? Gyógyított az írás?
Egészen pontosan a regény első kötete jelent meg, de a történet még korántsem fejeződött be. A második kötet írása folyamatban van, és tervezek egy harmadikat is lezárásként.
Hogy le lehet-e győzni a múltat? Igen, mindenképpen, de csakis úgy, ha képesek vagyunk megbocsájtani.
Önmagunknak és mindazoknak, akik miatt beleragadtunk az emlékezés mocsarába. Nekem ebben segít az írás. Másnak meg talán más. Mindenkinek az, amivel szeret foglalkozni, amivel le tudja kötni magát. A lényeg, hogy örömöt jelentsen számára, hogy a negatívum helyett a pozitívumra tudjon koncentrálni.
Szerinted képesek vagyunk legyűrni elődeink hibáit, amelyeket sokszor ösztönösen tovább cipelünk, hogy ezek helyébe új utat válasszunk, új mintát éljünk a gyermekeink, unokáink, sőt önmagunk felé?
Valóban, sokan foglalkoznak azzal, hogy a problémáink gyökerét valahol a múltban kell keresnünk és ezzel én is egyetértek, de csak részben. Talán a szülők, nagyszülők ültetik át önkéntelenül utódaikba az őket ért traumákat. Talán a nem megfelelő nevelés árt sokat a felcseperedő gyermeknek és okoz problémát a későbbiekben olyasmi, amiről legtöbb esetben már fogalma sincs. Valószínűleg igaz ez is, az is.
Viszont nekem az a véleményem, hogy a saját felelősségünk legalább annyit, ha nem többet nyom a latba, mint a korábbi generációktól ránk aggatott terhek. Ami el lett rontva a múltban azt én úgy hiszem, hogy lehet és kell is orvosolni a jelenben.
Lehet például azzal kezdeni, hogy rossz emlékek helyett a jókat vesszük sorra. Tanuljuk meg hogyan viszonyuljunk egymáshoz. Azt, hogy ne okozzunk fájdalmat a másiknak, tudjunk bántás nélkül együtt élni a többi emberrel.
Lélektani regényedben fikciós és önéletrajzi elemek haladnak egymás mellett. Nem tartottál attól, hogy túlságosan is kiadod önmagadat, egy ilyen önvallomással is felérő műben?
Az önéletrajzi ihletésű történetben elrejtettem magamat, de nem én vagyok a középpontban. Bár végig kísérem a történet hőseit az általam ismert helyszíneken, azonban például Szilvi, a főszereplő egy abszolút kitalált hős. Aki ismer engem, abban talán fölmerülhet a kérdés, hogy miért írtam le és tettem nyilvánossá olykor igen érzékeny dolgokat is önmagamról. Erre az a válaszom, hogy azért, mert őszinte akartam lenni. Önmagamhoz és az olvasókhoz egyaránt. Aki nem ismer engem, annak az a tény, hogy én magam is része vagyok a történetnek valószínűleg nem jelent semmit. Ez a dolog leginkább számomra fontos. Azért, mert én így tudom kifejezni azt, hogy megbocsájtottam magamnak minden korábbi hibámat és megbocsájtottam azoknak is, akik engem megbántottak. Végre eljutottam oda, hogy örökös kérdésföltevések nélkül tudok tovább haladni.
Sokak számára jelenthet segítő, feloldó szembenézést és elengedést az írásod. Ez az, amikor már önálló munkába kezd a könyv, az olvasó lelkében. Mit gondolsz erről?
Azt remélem, hogy nem ragad le az olvasó a “különös történeteknél”, hanem sokkal inkább megfogja Szilvi személye, aki a történetek hatására ébred rá arra, hogy neki is tennivalója van, ha nem akarja az életét homokba dugott fejjel leélni. Ehhez persze ki kell lépnie a komfortzónájából, de legelsőként fel kell ismernie azt, hogy mit csinált addig rosszul. Az önmagunkkal való szembenézést az akadályozza leginkább, hogy nem akarjuk tudomásul venni, hogy valamit nem jól csinálunk. Van, aki folyamatosan szenved, de olyan is akad, akinek kiegyensúlyozott élete csupán látszólagos. Akár így, akár úgy van, egyszer rákényszerül mindenki, hogy tükörbe nézzen. Talán ez a történet is lehet egy segítség számára.
Mit tanácsolsz azoknak, akik a múlt terheit cipelik? Hogyan próbáljanak a gyógyulás útjára lépni?
Ha valami fáj, annak oka van. Azt vagy én okoztam magamnak, vagy valaki más. A lényeg, hogy mindaddig fájni fog, mert újra és újra fölszakadnak a sebek, amíg gyógyírt nem találok rá. Fontos tisztában lenni vele, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül. Mindig akad egy barát, egy jószándékú ember, jön egy lehetőség például tanulás útján, vagy kezembe akad egy jó könyv, amely által fölcsillan a változás, a gyógyulás reménye. Persze nem mindig egyszerű kiszűrni azt az embert és azt a lehetőséget, akire, amire nekem valóban szükségem van. Akadnak tévutak is, melyek arra valók, hogy megtapasztaljuk őket és megtanuljuk fölismerni mi a valódi érték. A valódi érték arról ismerhető föl, hogy nem okoz fájdalmat.
Több, mint egy évtizede már, hogy Ausztráliában élsz. Vajon a fizikai távolság segít-e elengedni a múltat vagy ennek nincs igazán jelentősége?
Jó kérdés. Tulajdonképpen azzal, hogy Európából idejöttem alaposan kiléptem a saját komfortzónámból. Nem tudtam mi vár rám, átadtam magam az ismeretlen lehetőségeknek és egyetlen dologban voltam csupán biztos, abban, hogy muszáj lesz tanulnom. A múlttól nem lehet úgy megszabadulni, hogy jó messzire elszaladok előle. Mehetnék én akár a világ végére is, akkor is velem maradna, rám tapadna, főleg, ha a figyelmem folyamatosan rajta volna. És ez velem is pontosan így történt. A távolság azonban megtanított néhány dologra. Például arra, hogy a szeretet egyáltalán nem függ kilométerektől. Arra is, hogy megálljam a helyemet és megoldjam a problémáimat, mert ha valami bajom van, nem szaladhatok haza segítségért, vagy hogy kisírjam magamat. Az új élet megtanított alázatra, elfogadásra is. Ugyanakkor megerősítette a lelkemet és ami korábban fájdalmat okozott, az lassan jelentéktelenné vált. Elindultam a változás útján. A szülői és a társadalmi elvárások szorításából kiszabadultam, de a saját énem elől nem tudtam elmenekülni, azt föl kellett vállalni. Ehhez azonban el kellett indulni az önismeret útján. Meg kellett ismerni azt az embert, aki valójában vagyok és úgy szeretnem magamat, akként, aki én vagyok. Már nem vagyok olyan sebezhető, mint korábban és talán én sem sebzek meg másokat. Azaz lassacskán elengedem a múltat.
Sokan az alkohol, szerencsejátékok és egyéb függőségek fogságában vannak. Hogy látod, a múlt is lehet egy ilyen megkötözöttség, ami nem enged, ami magához láncol és meggátolja a jelen felszabadult megélését?
Szerintem a függőségnek valamennyi fajtája menekülés valami, általában a valóság elől, illetve egyfajta boldogságkeresés is. Ebben az értelemben ha a múlton való folytonos agyalást is függőségnek vesszük, akkor valójában az történik, hogy a jelen elől menekül az ember. Mégpedig azért, mert a jelenben felmerülő problémákkal nem tud, vagy nem akar szembesülni. Ha ez így van, akkor megvan a magyarázata annak, hogy miért ragad bele olyasmibe, amin már réges régen túl kellett volna tennie magát. Azzal, hogy a múltra koncentrál a jelen helyett, tulajdonképpen átpasszolja a felelősséget a múltba.
Egy fantasy-regényen is dolgozol. Néhány részletet elárulnál róla?
Kisgyerek korom óta szeretek elmélkedni azon, hogy kik vagyunk mi emberek, hogy miért vagyunk itt a Földön, mi itt a dolgunk és hogy miért vannak hatalmas ellentétek közöttünk.
Lehet, hogy egyfajta feladat számunkra az, hogy megtaláljuk a sokféleségben a kiegyensúlyozottságot?
Fantasy regényem története egy ötezer évvel korábbi visszaemlékezéssel kezdődik. Azután ötszáz, majd ötven év távlata idéződik föl, s végül eljutunk a jelen időbe, ami a 2070-es esztendőre tehető, azaz nagyjából ötven évvel későbbre, mint a mi időnk.
Az ügy lezárva a történet első könyve. Hogyan tovább? Mikorra tervezed és mit tartalmaz a folytatás?
Az ügy lezárva első könyvének meghatározója a Különös történetek. A második könyv alcíme: Neked elmondom. Ebben a részben az olvasó megismerheti a különös, rózsaszínű tokban lévő CD íróját, de ami a legfontosabb, végig kísérheti Szilvi életének gyökeres átalakulását.
Első könyved Callen Indigo írói álnév alatt jelent meg, az új regényen pedig a valódi neved szerepel. Miért változtattál?
A Gyere velem című regény volt az első könyvem. Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen néven adjam ki és végül az írói álnév mellett döntöttem. Mivel angol nyelven jelent meg, azt gondoltam, hogy egy angolos csengésű név több érdeklődőt vonz majd, mint az én hosszú, nehezen olvasható és kiejthető nevem. Tévedtem. Azután megjelent magyarul is a történet, szintén az írói álnév alatt. Később elgondolkodtam és arra az elhatározásra jutottam, hogy a következő könyvemen csakis a saját nevem szerepelhet. Már nem az a fontos, hogy hány emberhez jut el, amit írok, hanem sokkal inkább az, hogy föl merem vállalni önmagamat.
Könyv, a magunkban hordozott múltról
Szinte észrevétlenül hordozzuk magunkban a múlt terheit. Jelenünket és terveinket is megterheli mindaz, ami egyszer, a letűnt időben életünk része lett és az idő múlásával is képtelenek vagyunk elszakadni tőle. Visszük magunkkal. Mint egy nemkívánt, hozzánk ragadt, velünk eggyé vált koloncot. Próbáljuk elrejteni a tudatalattinkban, több, kevesebb sikerrel biztatva magunkat, hogy csak a szépre emlékezünk...
Kormányos Ildikó regényében emberi sorsok találkoznak. Először csak egyvalakit látunk, az önmagára figyelő modern embert. Aztán szép lassan felsorakoznak mellette ismeretlen életutak. Párhuzamosan ismerjük meg a több szálon futó cselekmény szereplőit. Múlt és jelen találkozik. Fikció és személyes emlékek. Az egyedüllétbe menekült ember pedig szép lassan megnyitja, a jó alaposan bereteszelt ajtót mások előtt.
Emberi sorsokat látunk hát, melynek nyomán egyszerre rádöbbenünk: hiszen ezek mi vagyunk. Vagy akár mi is lehetnénk. Hiszen a mi történetünk is valami hasonló. Szép remények, nehéz indulások, fájdalmas csalódások, megtorpanások és újrakezdések.
Időnként azonban az élet mégis kegyes hozzánk és visszaad valamit abból a sokból, amit elvett tőlünk. Ezért is könnyű ezzel a történettel azonosulnunk, mert lépten-nyomon úgy érezzük, a mi életünkből is tartalmaz egy-egy fontos részletet, szálat, eseményt. Amit elrejtettünk, mert fájt. Pedig jó lett volna megbeszélni, kibeszélni, átgondolni, megválaszolni, ezeket a fájó élet-részleteket is. Egy idő után, a történet alakulásával párhuzamosan azt is követjük már benne, vajon mi mindent és továbbit találunk benne önmagunkból, szívünk mélyére rejtett múltunkból?
Kormányos Ildikó könyvének szereplői kézen fognak bennünket, mi pedig velük tartunk, mert rajtuk kívül önmagunkra is kíváncsiak vagyunk. Vajon sikerül-e megbirkóznunk múltunk óriás árnyaival? Ki tudjuk-e végre mondani mi is: az ügy lezárva? Tudjuk-e úgy élni tovább életünket, úgy tervezni holnapunkat, hogy lelkünk megtalálta a rég keresett válaszokat, elengedte a túl sokat is magunkkal hordozott fájdalmakat? Nehéz kérdések ezek, de érdekeltek vagyunk a válasz megfogalmazásában és megtalálásában.
Ezért tartunk a szerzővel, hátha a könyv végére érve mi is kimondhatjuk a választ: az ügy lezárva.
Kormányos Ildikó: Az ügy lezárva. Különös történetek. Tortoma Kiadó, 2021. Erdelyikonyv.hu
Akták