Nem voltam még hatéves, hiszen nagymamám halála előtt történt. Temetésre vittek el jó szüleim, Uzonba. Tél eleje lehetett, pilinkélt a hó, a föld még nem volt megfagyva. Édesanyám fogta a kezem, az asszonyok között mentünk, lassan, ahogy haladt a gyászmenet. A temetőben csúszott a sáros föld, kapaszkodnom kellett a kézbe, amely addig csak simogatást adott.
De akkor, ott, nagyon hideg volt édesanyám tenyere. Féltem azoktól a merev, akkor szeretetet nem sugárzó ujjaktól. És akkor megláttam a koporsót. Egy csákó volt a tetejére rögzítve. Többé nem tudtam a szemem levenni arról a tűzoltósisakról. Nem tudnám felidézni a szertartást, azt sem, kinek kívántunk vigasztalódást. Csak az egyszerű faládán a kopott fejfedő látványa rögzült állóképként emlékezetemben. Megvan-e még az a sír, áll-e meg ma mellette valaki a hant alatt porladóra emlékezve?
Abban a korban, amikor az elmúlás gondolata még legkevésbé sem foglalkoztatja az embert, meghalt legjobb barátom édesapja. Nem értettem, miért történt ez vele, átvállaltam volna gyászát, de nem lehetett. A temetésen ő nem sírt. Én igen. Szégyelltem könnyeim, de képtelen voltam visszatartani. Valamibe kapaszkodni próbáltam, kétségbeesetten kerestem barátom tekintetét, a mélybarna szemek azonban élettelen ültek üregükben. A földet néztem hát, az agyagos rögöket, amint a lapátokról a gödörbe hullanak. A tompa puffanásokra mindegyre összerezzentem. Időnként, ha elmegyek amellett a sír mellett, még hallom azt a hangot. Barátom azóta messzire szakadt, most nem tud hazajönni. Lesz-e, ki virágot tegyen ma édesapja sírjára?
Csapkodja a szél arcomba a hópelyheket, feleségem kendőt tesz fejére, fiam dacol az elemekkel, állán most sarjad a szakáll, ebben a korban ezt kell tennie. Üres a temető, csak egy öregasszony kínlódik a síron felnőtt gyommal, rövid nyelű kapáját botként használja. Emlékek süvítenek a fejfák között, a gaztól megtakarított bölöni temetőben semmi nem állja útjukat. A sírkert elülső részében a legtöbb kőoszlop ledőlt már, néhányon látszik még az írás, a málló anyagba rótt jeleket egyre nehezebb kibetűzni. Nem tudom, miért, versfoszlány türemkedik elő valahonnan mélyről. „Mert a legárvább, akinek még halottai sincsenek.” Dédnagyszüleim sírjánál gyertyát gyújtunk. A kicsinyke láng mindegyre kialszik, tenyeremmel hiába kerítem.
Az a réges-régi temetés jut eszembe, és édesanyám jéghideg tenyere. Egyszer fogtam még így az Ő kezét. Utoljára. Ma is gyertyát gyújtok emlékére.
Váry O. Péter / Háromszék