Az Önök oldalán a tegnapi napon megjelent egy írás Szakács Árpád tollából „A beteg eltűnt a kórházból” címmel. Mint a Merítés-díj zsűrijének egyik tagja, szeretnék reflektálni rá, remélem, erre felületükön lehetőséget adnak.
Mindenekelőtt leszögezném: bár Szakács úr szövege az elejétől a végéig tele van felettébb érdekes meglátásokkal, én pusztán azon passzusait kommentálnám, amelyek közvetlenül érintik tevékenységünket.
Elöljáróban annyit, hogy zsűrink egy, a moly.hu felületén létrejött, ám azzal nem azonosítható közösség. Már több éve, változó felállásban működtetjük a Merítés-díj kezdeményezést, munkánk pedig minden évben abban csúcsosodik ki, hogy egyfelől mint zsűri több kategóriában megszavazzuk az év magyar könyveit, másfelől pedig voksolásra buzdítjuk az olvasók minél nagyobb tömegét, és ez alapján közönségdíjasokat is hirdetünk. Minderre nem vesztegetnék több szót, akit érdekel, nyugodtan böngésszen itt: https://meritesdij.wixsite.com/meritesdij
A tavalyi évben az az ötletünk támadt, hogy megnézzük, milyen gyümölcsöket termett az elmúlt tíz év. Végtére is egy évtized lezárult, és ez megér egy számvetést. Szavazásra hívtuk az olvasókat és persze önmagunkat, aminek eredményeképp kiderült, a közönségnek Dragomán György Máglya c. kötete tetszett legjobban, a zsűri pedig Vida Gábor Egy dadogás története c. regényét emelte a képzeletbeli dobogó tetejére. Alapvetően ennyi a történet. Egy szavazás, ami (mint minden szavazás) jórészt játék, hisz nem reprezentatív mintán alapul. Valódi célja – értelmezésemben – az, hogy értékes művekre hívja fel az olvasók figyelmét. Magam azt gondolom, ennek a feladatnak megfeleltünk – talán kicsit Szakács Árpádnak köszönhetően is, aki a maga eszközeivel emelte a közbeszédbe piciny projektünket.
No de. És most jön a voltaképpeni reakció. Mert ami eddig volt, az csak holmi előbeszéd.
Csodálkozva látom, hogy Szakács Árpád ebből az egészből valami általános következtetést igyekszik levonni. Hogy a díjazottak „majdnem 100%-ban a balliberális világ zsoldosai közül kerültek ki”. És hogy ez bizonyára valamit jelent. Nos, nem tudom, Dragomán György vagy Vida Gábor mennyiben minősül „zsoldosnak”, Szakács úrnak biztos rendelkezésére állnak mondjuk fénymásolt zsoldkönyvek, amelyek ezt az állítást alátámasztják – de nem is ez a lényeg. Hanem: ezeket a műveket mi, olvasók szavaztuk meg. Mert ezek a könyvek tetszettek nekünk. Akár zsűriként, akár „mezei” olvasóként, de végigfuttattuk fejben a mi kis olvasmánylistánkat (legalábbis optimális esetben), és döntöttünk valahogy. Semmilyen „zsoldot” nem kaptunk ezért, és abban sem vagyok bizonyos, hogy a „modern marketing” különösebben torzította volna tisztánlátásunkat. (Magam például egy plakátkampányt sem láttam, ami arról akart volna meggyőzni, hogy Vida Gábor jobb író, mint mondjuk… hát, valaki más.) Ha megengednek egy szubjektív véleményt: elképedve figyelem, hogy akár Dragomán, akár Vida kötetét lehet úgy olvasni, hogy arról a „belvárosi szmog” jusson eszünkbe. Nem vonom persze kétségbe, hogy Szakács úr behatóan ismeri a vonatkozó műveket, de akkor is. „Belvárosi szmog” a Máglya? Az Egy dadogás története? Különös olvasat. Nekem minden eszembe jutott róluk, de ez nem.
Szakács úr fontosnak érzi továbbá kiemelni, hogy a „zsoldosok” közül többen „erdélyiek”. Bevallom, az a benyomásom támadt, ebben valamiféle súlyosbító körülményt lát. Hadd mondjam meg, én mit látok, amikor ezeken a listákon az „erdélyi” neveket nézem. Egy olyan területét a magyar prózának, ami valódi kincsesbánya. Erős atmoszférát, újszerű képeket, egy látásmódot, ami sokat köszönhet annak, amit jobb híján „határon túliságnak” neveznék. Olyan regények születnek ebből, amire mindannyian büszkék lehetünk. Itt is, és a határokon túl is. Lehetne ez például egy közös büszkeség alapja, ami átível a politikai meggyőződéseken.
Leszögezném: Szakács úrnak is nyilván éppolyan tiszteletreméltó ízlése van, mint bármelyikünknek. És a szavazata – ha szavazott – ugyanannyit ért, mint bármelyikünké. Megtehette volna, mert a kezdeményezés teljesen nyitott a külső hangokra. Minden további nélkül közölhette volna a voksolás aktusán keresztül (vagy akár később), ő melyik magyar regényeket tartja nagyra. Egy ilyen listára magam igazán kíváncsi lennék. Mert egy ilyen listával talán felhívta volna a figyelmemet néhány olyan értékes alkotásra, amelyek eddig elkerülték a figyelmemet. És ezért hálás is lennék neki. Jelen írása viszont nem olvasásra buzdít – sokkal inkább arra, hogy ne olvassunk. Ne olvassuk ezt, azt, meg amazt. Nem látom át, miért lenne ez előremutató dolog. Hogy miképp alakulhatna ki ebből bármiféle párbeszéd.
Sokat gondolkodtam a metaforán, amellyel a szerző írását zárja. A betegről, aki eltűnt, mert félt, a doktorok megölik. Hogy kik a doktorok, ne feszegessük. A beteg, feltételezem, a magyar irodalom. Őt nem találja Szakács Árpád, pedig tűvé tette a kórházat. Pedig lehet, a beteg valójában nem is tűnt el. Lehet, eleve nem volt a kórházban, legfeljebb mint járóbeteg, kontrollon. Nem lehetséges, hogy Szakács úr egyszerűen rossz helyen keresi?